Kacsa maga az esküvő, amely a múltból ismerős, nyomasztó vidéki lagzi képzetét kelti, és ahol a performer feleségül megy gyerekkori kacsa formájú bilijéhez, a tárgyhoz, amelyre először ült rá önszántából alsónemű nélkül. Nem kacsa viszont a gyerekkori zaklatástörténet, és talán az sem, hogy a kis Noémit akkor és ott megátkozták, hiszen aki esküvőset játszik, az soha nem megy férjhez, tartja a népi hiedelem.
Mi mindenesetre ott ülünk a feldíszített asztaloknál, ehetünk pogácsát meg kókuszgolyót, ihatunk gyomorkeserűt, ez utóbbi a neve miatt is passzol az előadás hangulatához. Ott ülünk, mert Szántusz úgy döntött, hogy fordít egyet sorsa kerekén, és van vőlegény vagy nincs, megüli saját lakodalmát, mert neki ez jár. A gesztus dupla fenekű: nevetségessé teszi kissé az esküvő intézményét, amely sokszor mindenféle intimitást és mélységet nélkülöz, és közben megmutatja a performer valódi, őszinte vágyakozását a szerelem, a biztonság után.
Feltett célja lehetett az előadásnak, hogy kissé unalmas legyen, ahogy fárasztók általában a lakodalmak is. Ám kicsit kevesebb ismétléssel, például kevesebb dal eléneklésével, vagy több súlyos akcióval hangsúlyosabbá válhatott volna a rendezői szándék, amely az első generációs értelmiségi problémáit ugyanúgy felvillantja, mint a 21. századi elcseszett Tinder-párkeresések poklát. Jólesett volna kicsit többet megtudni a performer világképéről is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
