És meglehetősen felszabadító ezen bosszankodni, bár az is igaz, hogy egy kissé már a bosszankodást is meguntuk. Mintha a témáról beszélni már teljes absztrakció lenne, nem kötődik semmiféle megélt tapasztalatunkhoz, ellentétben azokkal a családpolitikai intézkedésekkel, amelyek némi pénzért elválaszthatatlanná tesznek házastársi kapcsolatokat, és arra köteleznek embereket, hogy mindenáron további gyerekeket vállaljanak.
Tasnádi István 2012-es (az ősbemutató a Szabadkai Népszínházban volt, nem pontosan ugyanebben a szövegváltozatban), tehát több mint tízéves darabja egyszerre tűnik aktuálisnak és aktualitását vesztettnek. Utóbbinak azért, mert ez a diskurzus már a könyökünkön jön ki, előbbinek azért, mert jól látja Tasnádi, hogy ugyan hangyányi hangsúlyeltolódásokkal, de még mindig ettől zeng a közélet.
Az előadás egy genderről szóló konferencián kezdődik, ahol az előadók egymást elnyomva igyekeznek szóhoz jutni. Inkább a férfi nyomja el a nőt, hogy a gyakorlatban is szemléltesse a mansplaining jelenségét, habár sokkal fontosabb, hogy itt a progresszív és a konzervatív álláspont csap össze, vagy pontosabban: beszél el egymás mellett, közös nyelv és közös alapvetések hiányában. Majd ezt követően megnézünk egy, az internetes trash videók világában legendás darabot, az Azbeszt megbaszta címűt, amelynek számtalan feldolgozása létezik már az online népművészetben. A jelenetben egy gyerek születésnapi köszöntését megelőző pillanatot látunk, ahol az apa az ünnepi asztalt kamerázza, és válogatatlan nyelvi agresszióval támad a feleségére, mert az áthalad eközben a szobán.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
