Színház

A szeretet és a határok

Fekete Ádám: Hat medúza egy tepsiben

Kritika

A színpad hátterében egy Komoly Dolog feliratú fényreklám hirdeti: itt most komoly dolgokról lesz szó. És tényleg, komoly dolgokon röhögjük magunkat könnyesre, ám egy ponton azért elkomorulunk.

A szintén az Örkény Stúdióban bemutatott, Kárpáti Péter írta és rendezte Szaturnusz gyűrűje című előadás kapcsán már beszéltem Kárpáti Péter és Fekete Ádám munkái közötti esztétikai hasonlóságokról (lásd: Félúton élet és halál között, Magyar Narancs, 2023. március 1.). Akkor még nem is sejtvén, hogy milyen erős kapcsolatot ápol majd egymással ez a két előadás: a Hat medúza egy tepsiben egy ponton meg is idézi a Szaturnusz gyűrűjét. Természetesen nem arról van szó, hogy az alkotók ötleteket „lopnának” egymástól, sokkal inkább arról, hogy mindkettőjüket élénken érdekli az álomdramaturgia, az élet és halál közötti viszony kérdése, az alanyiság, a mély emberi kapcsolatok feltérképezése, és mindkettőjüknek kiváló a humorérzéke is. Fekete rendezésében is az álmok abszurd világában kódorognak a szereplők, és ahogy Kárpátinál, a színészek saját keresztnevükön szólítják egymást.

A téma viszont nagyon más, ahogy a megvalósítás módja is. Először is, mit csinál ez a hat medúza a tepsiben? Sülnek? Fekete Ádám előadásainak jó részében (pl. Reggeli dinoszauruszokkal, Csoportkép oroszlán nélkül – természetes fényben) ember legyen a talpán, aki érti, hogyan kapcsolódik a cím a létrejött alkotáshoz. Ötlött már fel bennem egy-egy érdekes elmélet, amelyekről kiderült, köszönő viszonyban sincsenek a szerzői intencióval. Jellemző még Fekete Ádám munkáira, hogy saját magát is belekomponálja az előadásokba. „Nekem a meghasonlás saját testképemmel alapélmény, oxigénhiányos születésemnél fogva fogva tart saját imidzsem, a járásomé, a testemé. Hogy velem van-e ez a polip (Proust szerint) vagy ellenem, hogy baj-, sors-, házas- vagy üzlettársak vagyunk-e… Gondolom: ez mind, egy időben” – olvassuk a színlapon, az előadás főszereplője pedig Máté, a gerincferdült influenszer és Héraklész-imitátor. Ám nem ez tematizálja a darabot, ez csak úgymond púp a háton, és fizikai valóságként is csak ironikusan kerül elő, amikor Máté a stand-up fellépésére úgy indul, hogy a flitteres kellékpúpot nem rejti el a ruhája alá. Egyszóval az előadás nem egy mozgássérült művész dilemmáiról szól, hanem egy nagyon is hétköznapi szerelemtörténet tragédiáját meséli el.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.