Színház

Amíg léteznek

Stereo Akt: Remény Panzió

Kritika

Társadalmi vállalás, közösségi alkotás, nagyszerű színészek, elhivatott civilek, profi stáb – minden adott volt egy remek előadáshoz.

Ám a Remény Panzió mégis alulmúlta a várakozásokat. Pedig milyen jól indul: Göndör László sajtótájékoztatót tart arról, hogy felhagy a színházcsinálással. Pénztelenségről, egy szűk csoport szellemi maszturbációjáról beszél. Groteszk humorba fordulnak az agyonhallgatott közhelyek, amelyek sok szempontból húsba vágóan igazak. Jogosan merülnek fel persze az olyan a kérdések, hogy az egyre szűkülő lehetőségek és a méltatlan körülmények között egyáltalán miért akar még bárki színházat csinálni. Vicces pedig attól lesz, hogy mindez egy színész szájából hangzik el egy előadás közben.

Hol is van mindebből a kiút? Boross Martin rendező, ha nem is kiszabadul, de időnként kicsit kimozdul ebből a szűkös keretrendszerből. Na nem úgy, hogy valami varázslat segítségével anyagi biztonságot teremt az alkotáshoz, és az sem célja, hogy népszínházat csináljon, inkább a formáról az ügy felé irányítja a figyelmet. Láttunk már olyan előadást tőle, amikor ez az alkotói attitűd csodás végeredménnyel zárult, ilyen volt a nagyszerű Kolónia, ahol a magyar Willkommenskulturt vizsgálta két, a rendszerváltás előtt ideérkezett görög menekült és két, a kétezertízes években érkezett szíriai menekült történetének egymásra játszásával.

A Remény Panzió kiindulási pontja is különleges: amennyiben a művészet már nem tud erős hatást gyakorolni a társadalomra, akkor nézzük meg, hogy mi történik akkor, ha olyan emberek szolgálatába állítjuk, akik valamennyire hatást tudnak gyakorolni rá – legyen a kultúra a civil társadalom szolgálója! Így jön létre a Remény Panzió intézménye, amelyet a független szféra kiégett színészei, Göndör László mellett Martinkovics Máté, Messaoudi Emina és Szabó Vera alapítanak és működtetnek, és ahol ugyancsak a kiégés határán álló civilek pihenhetik ki életük megpróbáltatásait. Így kerül az előadásba Bari Jutka esélyegyenlőségi aktivista, Kajos Rebeka feminista aktivista, Kovács Veronika, az Utcáról Lakásba! Egyesület egyik alapító tagja, Lóczi Csenge fenntarthatósági és gyermekvédelmi aktivista, Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom vezetője és Márton Gábor Csaba, aki az előadásban az LMBTQ-emberek és a társadalmi inklúzió ügyét is képviseli, és akit a színházba járó közönség a MáSzínházból is ismerhet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.