Hiteles a játéka és az a harag is, amelyet képvisel, az mintha maga lenne az ősátok, az évszázadokon átívelő, generációról generációra átörökített, tömény keserűség. Ezzel együtt is van az előadásban egy olyan könnyedség, görcsmentesség, ami szabad áramlást biztosít az öniróniának és az így felszabaduló komikumnak.
Csak gyanítom, hogy Holdosi József művei is, amelyek ezt a produkciót inspirálták, főleg a sűrítettséggel operálnak – a szerző könyveihez ugyanis szinte lehetetlen hozzájutni. Elfeledett íróként tartják számon a cigány származású Holdosit, aki legendás gimnáziumi tanár volt Szombathelyen, és akinek első, mágikus realistaként jellemezhető családregénye, a Kányák 1978-ban jelent meg. „Imre nagyapa” beperelte a szerzőt, „volt unokáját” a szerinte becsületsértő, őt és második feleségét hamis színben feltüntető könyv miatt. Az eljárás egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol végül felmentették az írót; Hajh, cigányok, hajh, kányák című könyve ennek a pernek a leiratát is tartalmazza.
Balogh Rodrigó rendező Bogya Tímea Éva dramaturg segítségével ezt a történetet dolgozta fel a Rothadó madarakban, elsősorban a bírósági tárgyalások mentén, de a produkciótól távol áll a dokumentarizmus: egyes jelenetek legfeljebb csak kontextusba helyezik a pert. Például amikor a kocsmában kevertező nagypapa elmeséli, hogy míg az egyik falubelije földet kapott a háborúban való részvételéért, az ő szemét ugyanezért egy festménnyel szúrták ki. Egy másik jelenet pedig (ha jól értem) pont a nagypapa és az ő apja közötti generációs ellentétet bontja ki, amikor az előbbi – eltávolodva a családi hagyományoktól – elszakad a muzsikus cigány léttől.
Láthatjuk: nem a per kuriozitása, hanem az elszakadás az ősöktől, és a kiszakítottságnak a fájdalma, abszurditása határozza meg leginkább a hangulatát és formai világát is ennek a színlap szerint „sírva-röhögős punkoperának”, amely nem mellesleg a társulat Apák és fiaik trilógiájának – a szintén zenés Békameséket követő – második része. Bizonyos jelenetek ugyanis most is énekbeszédben hangzanak el, de nem az érzelmileg legtelítettebbek, hanem a legbizarrabbak, például a bírósági tárgyalások szövegei, vagy az a rész, amelyben a falubeli volt apáca arról kérdezgeti az író anyját, hogy tényleg annyira szeretett-e fiatalkorában kefélni. A zenés számok után teljesen máshogy hatnak a prózában hagyott részek vagy az a némajáték, amelyben a nagyapa és az író a parkolóban szendvicset készítenek a közértben vásárolt párizsiból és mackósajtból. Mozdulataikban ott lappang a közös sors, de amikor (prózában) megszólalnak, a közeledő álláspontok ellenére is nyilvánvalóvá válik a másik megértésének lehetetlensége. (Minek annyit beszélni, mondja végül a nagypapa.)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
