Az egyéves képzésre egy megvalósítandó előadás koncepciójával veszik fel a hallgatókat, akik állandó mentorok és vendégek segítségével dolgozhatnak a tervükön. Az oktatók a magyar színházi szcéna legprogresszívebb alkotói, szakemberei közül kerültek ki, így a képzés középpontjában is a kísérletezés áll, a trial and error típusú műhelymunka. Az elkészült, egyszemélyes performance-okat a múlt évhez hasonlóan ennek a második végzett évfolyamnak a növendékei is a Tokio Sunrise fesztivál keretében mutatták be, és bizonyára ezeket is lehet majd látni a későbbiekben itt-ott, például az Artusban, a Nagykörúton túl.
Az Idil Lanstyák Ildikó „testi elváltozásokról” készített, feszengős hangulatú, a címből ítélve (Idil az Ildi anagrammája) személyes jellegű performance-a (képünkön). (Tegyük hozzá, hogy a tavalyi produkciókban is valahogy magától értetődő volt az önéletrajzi érintettség.) Igazi, a komfortzónából kirugdosó előadás ez, egyszerűen kínos, de alighanem épp ez a cél, hiszen azzal a földhözragadt gondolattal szembesíti a nézőt, hogy a testi létezésünk elemei – funkcióink, kellemetlenségeink, betegségeink stb. – mennyire határoznak meg minket, és hogy van, akit jobban. Hogy mindez hogyan függ(het) össze a pszichével, azzal rejtettebb rétegekben foglalkozik a performance, ezt nem szeretném elspoilerezni. S ha már ilyen kellemetlenül jól éreztem magam, elkezdtem sóvárogni valamiféle közösségi élmény után, amelyet az Idil nem ad meg, de talán ez is arról a kirekesztettségről szól, amit a testi elváltozásaink okoznak.
A Massza Orbit ellenkező irányból közelít: Melykó Richárd nem személyes történetből indult ki, őt inkább a performatív helyzet érdekli: hogy mitől indul be, hogyan szerveződik közösséggé a közönség, és hogyan lehet felmutatni, a nézőkben tudatosítani ezeket a sajátosságokat működés közben. Emiatt néha az az érzésem, mintha egy kifejezetten színházi szakembereknek, mi több, az elméleti oldal képviselőinek meghirdetett, szellemes stand-upot látnék. De persze nem erről van szó, már csak azért sem, mert Melykó nagyon is uralja a teret, sőt a pillantásával mondja meg – alsó tagozatos korom óta nem pipáltam ilyet –, hogy hová ülhetek le a nézőtéren, ami egyébként többször átrendeződik majd az előadás során. A performance után jön a lecture, amelynek keretében a performatív helyzetet leíró, (ál)tudományos elnevezéseket tanulhatunk meg, amelyek persze egészen jól működnek viszonyítási alapként a játék keretein belül: a haszontalanság hasznossága. Aztán fogunk még székeket húzogatni, rágózni, rágót kiköpni (mondom, hogy általános iskola!), és közben lehet csodálkozni, hogy milyen hamar megtanuljuk ezt a nyelvet, és hogy milyen engedelmesen vetjük alá magunkat az irányításnak ebben a nagy álszabadságban, bár szerintem arról is szó lehet, hogy senki sem akar kiszúrni az amúgy megnyerő játékvezetővel. És egy talán gyomorforgató, de egyúttal felemelő gesztus keretében azt is átélhetjük, hogy az egész mennyire nem egyenlő a részek összegével.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
