Színház

Tér, fény, test

Dollár Papa Gyermekei: Kék lagúna

Kritika

Négy meztelen férfi színész úgy tesz, mintha majom lenne. Nincs semmilyen történet, de a valósághoz (vagy más történetekhez) köthető fikciós keret se nagyon. Nem hajótöröttek vagy mauglikölykök, nem csöppentünk egy Jane Goodall-filmbe, hiszen a harc sosem a nőstényekért vagy a táplálékért folyik. Ez egy színházi kísérlet.

Igaz, ott a cím, és a színlap még a regény fülszövegét is idézi (a sokkal híresebb film ugyanis Henry de Vere Stacpoole 1908-ban megjelent könyve alapján készült), de mintha csak azért lenne ott, hogy legyen valami kapaszkodónk. Kell a nézőnek a valamihez képest még akkor is, ha a kapcsolódás a nullához konvergál. Persze, ha nagyon akarom, akkor Stacpoole és Ördög Tamás, a rendező kb. ugyanazzal kísérletezik: civilizációs rétegeket hántanak le az emberről. Csak az előbbinél szép és cuki kisgyerekek, majd kamaszok, az utóbbinál pedig ivar­érett férfi színészek vannak a középpontban. De ennek ellenére még azt sem mondhatjuk, hogy az előadás valamiféle válasz a regényre és a filmre, mint ahogy az A Legyek Urát szokás párhuzamba állítani a Kétévi vakációval, a vademberekké lezüllő fiúkat a zászlónak végig tisztelgő, a kisebbeket tanító, sportoló fiatalemberekkel. Nincs olyan kontextus vagy antropológiai háttér, amelynek alapján az előadás állíthatna bármi olyasmit, hogy valójában állatok, vagy alapvetően romlottak és agresszívak vagyunk.

Ismétlem: négy meztelen férfi színészt látunk, akiket a rendező egy színházi kísérletben megfoszt az alapvető színészi és színházi eszközöktől, elsősorban a verbalitástól. Mi marad? A tér, a fény, a test és rengeteg kérdés. De egy kísérletnek pont ez a dolga. De miért pont majmok? Ez kiindulópont volt, vagy ide érkeztek? Mert így könnyebb volt nyelvi eszközöket, gesztusrendszert teremteni a színészeknek? Melyik ponton megy el az első néző és hányan követik? (Szerintem nagyon fontos, hogy legyenek előadások, amelyekről elmennek a nézők. Menjenek máskor is, amikor valami unalmas és középszerű.) Létezhet-e ennek az előadásnak olyan verziója, amelyben csak nők vagy nők is vannak? Változik-e az előadás során, ahogyan a szereplőkre tekintünk, jobban elfeledkezünk-e arról, hogy ők valójában színészek, mint amikor modern szabású öltönyben és garbóban játsszák Trigorint? Miért van lehunyva a szemük? Mi történt volna, ha a pillantásuk mégis találkozik egy néző tekintetével? Hosszú távon vajon mit jelent majd ez a tréning a színészeknek? Átfordul-e a nézők zavara valamilyen más érzelembe? Mit jelentenek majomkodás közben az emberi gesztusok: egy fülbevaló, egy gondosan nyírt bajusz, a tapsolás, egyáltalán le tudjuk-e választani ezeket? Igazabb-e az a tudatlanság, amellyel a megfigyeltségükhöz viszonyulnak, mintha egy klasszikus színpadon játszanának?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.