Színház

Tér, fény, test

Dollár Papa Gyermekei: Kék lagúna

Kritika

Négy meztelen férfi színész úgy tesz, mintha majom lenne. Nincs semmilyen történet, de a valósághoz (vagy más történetekhez) köthető fikciós keret se nagyon. Nem hajótöröttek vagy mauglikölykök, nem csöppentünk egy Jane Goodall-filmbe, hiszen a harc sosem a nőstényekért vagy a táplálékért folyik. Ez egy színházi kísérlet.

Igaz, ott a cím, és a színlap még a regény fülszövegét is idézi (a sokkal híresebb film ugyanis Henry de Vere Stacpoole 1908-ban megjelent könyve alapján készült), de mintha csak azért lenne ott, hogy legyen valami kapaszkodónk. Kell a nézőnek a valamihez képest még akkor is, ha a kapcsolódás a nullához konvergál. Persze, ha nagyon akarom, akkor Stacpoole és Ördög Tamás, a rendező kb. ugyanazzal kísérletezik: civilizációs rétegeket hántanak le az emberről. Csak az előbbinél szép és cuki kisgyerekek, majd kamaszok, az utóbbinál pedig ivar­érett férfi színészek vannak a középpontban. De ennek ellenére még azt sem mondhatjuk, hogy az előadás valamiféle válasz a regényre és a filmre, mint ahogy az A Legyek Urát szokás párhuzamba állítani a Kétévi vakációval, a vademberekké lezüllő fiúkat a zászlónak végig tisztelgő, a kisebbeket tanító, sportoló fiatalemberekkel. Nincs olyan kontextus vagy antropológiai háttér, amelynek alapján az előadás állíthatna bármi olyasmit, hogy valójában állatok, vagy alapvetően romlottak és agresszívak vagyunk.

Ismétlem: négy meztelen férfi színészt látunk, akiket a rendező egy színházi kísérletben megfoszt az alapvető színészi és színházi eszközöktől, elsősorban a verbalitástól. Mi marad? A tér, a fény, a test és rengeteg kérdés. De egy kísérletnek pont ez a dolga. De miért pont majmok? Ez kiindulópont volt, vagy ide érkeztek? Mert így könnyebb volt nyelvi eszközöket, gesztusrendszert teremteni a színészeknek? Melyik ponton megy el az első néző és hányan követik? (Szerintem nagyon fontos, hogy legyenek előadások, amelyekről elmennek a nézők. Menjenek máskor is, amikor valami unalmas és középszerű.) Létezhet-e ennek az előadásnak olyan verziója, amelyben csak nők vagy nők is vannak? Változik-e az előadás során, ahogyan a szereplőkre tekintünk, jobban elfeledkezünk-e arról, hogy ők valójában színészek, mint amikor modern szabású öltönyben és garbóban játsszák Trigorint? Miért van lehunyva a szemük? Mi történt volna, ha a pillantásuk mégis találkozik egy néző tekintetével? Hosszú távon vajon mit jelent majd ez a tréning a színészeknek? Átfordul-e a nézők zavara valamilyen más érzelembe? Mit jelentenek majomkodás közben az emberi gesztusok: egy fülbevaló, egy gondosan nyírt bajusz, a tapsolás, egyáltalán le tudjuk-e választani ezeket? Igazabb-e az a tudatlanság, amellyel a megfigyeltségükhöz viszonyulnak, mintha egy klasszikus színpadon játszanának?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.