Színház

Tér, fény, test

Dollár Papa Gyermekei: Kék lagúna

Kritika

Négy meztelen férfi színész úgy tesz, mintha majom lenne. Nincs semmilyen történet, de a valósághoz (vagy más történetekhez) köthető fikciós keret se nagyon. Nem hajótöröttek vagy mauglikölykök, nem csöppentünk egy Jane Goodall-filmbe, hiszen a harc sosem a nőstényekért vagy a táplálékért folyik. Ez egy színházi kísérlet.

Igaz, ott a cím, és a színlap még a regény fülszövegét is idézi (a sokkal híresebb film ugyanis Henry de Vere Stacpoole 1908-ban megjelent könyve alapján készült), de mintha csak azért lenne ott, hogy legyen valami kapaszkodónk. Kell a nézőnek a valamihez képest még akkor is, ha a kapcsolódás a nullához konvergál. Persze, ha nagyon akarom, akkor Stacpoole és Ördög Tamás, a rendező kb. ugyanazzal kísérletezik: civilizációs rétegeket hántanak le az emberről. Csak az előbbinél szép és cuki kisgyerekek, majd kamaszok, az utóbbinál pedig ivar­érett férfi színészek vannak a középpontban. De ennek ellenére még azt sem mondhatjuk, hogy az előadás valamiféle válasz a regényre és a filmre, mint ahogy az A Legyek Urát szokás párhuzamba állítani a Kétévi vakációval, a vademberekké lezüllő fiúkat a zászlónak végig tisztelgő, a kisebbeket tanító, sportoló fiatalemberekkel. Nincs olyan kontextus vagy antropológiai háttér, amelynek alapján az előadás állíthatna bármi olyasmit, hogy valójában állatok, vagy alapvetően romlottak és agresszívak vagyunk.

Ismétlem: négy meztelen férfi színészt látunk, akiket a rendező egy színházi kísérletben megfoszt az alapvető színészi és színházi eszközöktől, elsősorban a verbalitástól. Mi marad? A tér, a fény, a test és rengeteg kérdés. De egy kísérletnek pont ez a dolga. De miért pont majmok? Ez kiindulópont volt, vagy ide érkeztek? Mert így könnyebb volt nyelvi eszközöket, gesztusrendszert teremteni a színészeknek? Melyik ponton megy el az első néző és hányan követik? (Szerintem nagyon fontos, hogy legyenek előadások, amelyekről elmennek a nézők. Menjenek máskor is, amikor valami unalmas és középszerű.) Létezhet-e ennek az előadásnak olyan verziója, amelyben csak nők vagy nők is vannak? Változik-e az előadás során, ahogyan a szereplőkre tekintünk, jobban elfeledkezünk-e arról, hogy ők valójában színészek, mint amikor modern szabású öltönyben és garbóban játsszák Trigorint? Miért van lehunyva a szemük? Mi történt volna, ha a pillantásuk mégis találkozik egy néző tekintetével? Hosszú távon vajon mit jelent majd ez a tréning a színészeknek? Átfordul-e a nézők zavara valamilyen más érzelembe? Mit jelentenek majomkodás közben az emberi gesztusok: egy fülbevaló, egy gondosan nyírt bajusz, a tapsolás, egyáltalán le tudjuk-e választani ezeket? Igazabb-e az a tudatlanság, amellyel a megfigyeltségükhöz viszonyulnak, mintha egy klasszikus színpadon játszanának?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jancsics Dávid korrupciókutató: Az Orbán család vagy a Matolcsy-klán működése új jelenség

Jancsics Dávid a Leukémia zenekar gitárosaként a hazai underground zenetörténethez is hozzátette a magáét, majd szociológusként az Egyesült Államokba ment, azóta a San Diego-i egyetem professzora. A magyarországi korrupcióról szóló doktori disszertációját átdolgozva idén magyarul is kiadták A korrupció szociológiája címmel. Erről beszélgettünk.

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.