Színház

Jaj, anyám!

Tulipán

Kritika

A személyességet explicit módon felvállaló színházzal párhuzamosan, és részben azzal átfedésben, egyre több a traumafeldolgozó, terápiás, problémaközpontú előadás is.

Az első ilyen, korábban szinte teljesen kibeszéletlen téma talán a bántalmazás, a családon belüli erőszak lehetett, de terítékre került már színházban a függőség, a számos (pszichés) betegség mellett az is, hogy milyen fogyatékkal élni. Mostanában a szélesebb rétegeket érintő, életválságokhoz kötődő problematikák jelentek meg a színpadokon, mint például a szülővé válás és az öregedés.

Pontos statisztikám nincs, de úgy tapasztalom, hogy az ilyen előadások alkotói között több a nő. Csábi Anna korábban már rendezett előadást a színházban is tabunak számító perinatális veszteségekről (Minden negyedik) vagy a szülővé válásról (Segítség, anya lettem!; Köldökzsinór-varieté). A Tulipánt a KV Társulattal közösen, a színlap szerint a résztvevők ötletei és improvizációi alapján írta, és az előadást is ő rendezte meg.

A darab az esküvő környéki kríziseket, a szülői mintáktól való leválás lehetetlenségét, a függetlenedés problémakörét járja körül. Hasonló fókusszal láttam már előadást az idei évadban: Szántusz Noémi Noya Free­szfe-s performance-át, A nagy kacsashow-t (lásd visszhangunkat: Magyar Narancs, 2022. december 7.). Érdemes megjegyezni és továbbgondolni a párhuzamokat: mindkét alkotó a kislánykorából indít, és akár van igazi vőlegény(jelölt), akár nincs (Szántusz ugyanis „jobb híján” a gyermekkori kacsabilijéhez megy feleségül), mintha ugyanaz a megoldatlanság, kiszolgáltatottság és az infantilizálódás elleni küzdelem hiábavalósága sugározna innen is, onnan is. Mindkét előadásban megszólalnak magyar népdalok, amelyek megnyitják az értelmezést a tradíciók kiüresedése és az évszázadokon átívelő női sorsközösségek felé is. A nagy kacsashow-nak és a Tulipánnak is markáns jegye a kínosság: míg az előbbinek, már csak a műfaji sajátosságokból (performance, illetve lakodalom) adódóan is, alapvető szándéka a néző zavarba hozása, az utóbbiban a szereplők viselkednek kínosan egy kínos helyzetben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.