Színház

Akik vagyunk

Az orvos

Kritika

László Zsolt játssza Wolff doktort, de ezt csupán ruhái jelzik: decens, zöld szoknya, lapos sarkú cipő, rózsaszín műselyem blúz. A színészi játék egy teljesen semleges entitást hoz létre, nem mondhatjuk, hogy férfi játszik nőt, azt sem, hogy férfi játszik férfit játszó nőt, de még azt sem, hogy férfi férfit.

Alföldi Róbert, a rendező alapötletétől Ruth egy nemi jegyeket ugyan hordozó, mégis nemtelen próbabává válik, akire persze a környezete nem átall mindenféle identitást ráaggatni, hiszen amúgy tényleg… khm, privilegizált helyzetű, zsidó, fehér, ateista, választáspárti nő. Csak az nem érdekel senkit, hogy orvos, pedig ő saját magára elsősorban orvosként tekint.

Az ötlet egyébként nem légből kapott, Robert Icke, Az orvos szerzője ugyanis a dráma instrukcióiban kifejezetten azt kérte, hogy a szereposztás legyen vak a nemre vagy a bőrszínre. (Maga a mű a Bernhardi professzor című Schnitzler-dráma átirata.) Az Icke rendezte produkcióban a nevezett kitétel a mellékszereplők esetében valósult meg, amit én legfeljebb sziporkázó fricskának képzelek, különösen ahhoz képest, hogy az Átrium, a Kultúrbrigád és a KULT2 július elején bemutatott előadásában a főszereplő alakját érinti – vagy inkább forgatja fel fenekestül – ez a játék. Itt a nagyon konkrét színházi eszközök is központi témává emelik a darab alapkérdéseit az identitáspolitikákról és arról, hogy tudjuk-e az egyént a különböző hovatartozásai, azaz címkék nélkül szemlélni, és persze az egyén hogyan tud létezni ebben a politikai környezetben.

Izgalmas, divatos témák, kérdések, vitaindító problémafelvetések sorakoznak tehát a darabban. A sztori pár mondatban összefoglalható: egy orvos nem engedi be a papot haldokló kiskorú betegéhez (akiről csak annyit tud, hogy a szülei hívő katolikusok), mert szerinte az feleslegesen felzaklatná. Ebből lesz az ügy: kórházi válságtanács, interneten terjedő, szövegkörnyezetből kiragadott, ezért félreértelmezhető hangfelvételek, petíciók, fenyegetőzés a támogatások megvonásával, tévé­show, házi kedvenc fejének levágása; dögölj meg, te náci/zsidó. Az előadás nagy részében tehát szempontok, álláspontok és trollok vitatkoznak, meg persze, mivel gyarló az ember, identitások mögé rejtett hatalmi érdekek feszülnek egymásnak. Érthető, hogy a szerző sokoldalúan szeretné megvizsgálni a kérdést, és mindezek mellett Ruth Wolff magánéletéről, motivációiról is meg kell tudnunk valamit, de (még) ennek az igénynek a kielégítése (is) különböző mértékben ugyan, de mindenképpen elnehezíti a darabból készült előadásokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.