Egy korty hit

Samuel Bailey: Kutyabaj

Milyen apa lesz abból a fiúból, akinek az a legelső emléke a saját apjáról, hogy az meglátogatja őt a fiatalkorúak börtönében? Vagy abból a fiúból, aki megölte az anyját bántalmazó nevelőapját? Vagy abból, aki azért verte össze a társát, mert az azt terjesztette róla, hogy sírt? A fiatalkorúak börtönében játszódó darab látlelet a rendszer tehetetlenségéről, bemutatva, hogy mit is jelent az, hogy valaki „jobb sorsra érdemes”.

Az előadás Budapesten először a Jurányi Ház által rendezett CSET (Család, Egyén, Társadalom) Fesztivál keretében látható, mely rendezvénysorozat mintha a tavaly ilyenkor lezajlott Anyacsak1 Fesztivál nagytesója lenne külföldi produkciókkal, és talán még változatosabb témákkal. A béranyaság, az örökbefogadás, az első generációs értelmiségi lét, a gyermektelenség problematikája is előkerült, megmutatva, hogy bármit próbál elhitetni velünk a kormányunk, nagyon is sokféle (boldog és boldogtalan) család létezik.

A Kutyabaj szereplői még csak készülnek az apaszerepre, bár lehet, hogy a gyermekeik közelébe se engedik majd őket, mégis Grace csecsemőgondozás-óráira járnak a fogva tartásuk helyszínén. Az előadás jeleneteiben kizárólag ezeket az alkalmakat látjuk, elsősorban azt, ahogy a három fiú, Jonjo, Cain és Riyad a foglalkozások előtt beszélget és kóstolgatja egymást, kisebb részben a tanórát. Ahogy múlik az idő, egyre jobban megismerjük a fiúkat és a hátterüket, és természetesen az ő viszonyrendszerük, érzelmi életük is bonyolódik: sallang- és érzelgősségmentesen, hollywoodi fordulatok és rendkívüli képességű hősök nélkül folydogál előre az emiatt néhol – nem bántóan, inkább a közegben való elmerülést segítően – statikus dráma.

A mű még nagyon friss, két éve mutatták be Londonban. A szerző azt nyilatkozta, hogy gyermekkori barátainak élményei alapján írta, ők segítettek neki abban is, hogy minél hitelesebb legyen a szöveg. Arról a közegről írt, ahol felnőtt, mert ezek az alakok ritkán jelennek meg a brit színpadokon. A szombathelyi előadáson is érződik, hogy szívügye a rendezőnek. S persze mindannyiunkban felmerül: milyen állapotok lehetnek egy itthoni hasonló intézményben. A témáról szóló magyar drámák ugyanis még váratnak magukra. Kevesen tudják, de számos drámapedagógiában jártas szakember dolgozik ilyen intézményekben. Feltételezem, hogy nálunk csak rosszabb lehet a helyzet, noha a Kutyabaj alapján már így is elég rettenetes.