A lakásba belépve ételszag, evőeszközök csörömpölése fogad: a Tyrone család reggelizik a bérházi lakás konyhájában. Teli szájjal beszélnek, és fel se néznek, amikor elmegyünk mellettük, és helyet foglalunk a nappaliban berendezett piciny nézőtéren. Ez a fajta realisztikus nyerseség, a színházi, illetve valós térrel való játék a későbbiekben már nem olyan intenzív, igaz, mi szinte végig legyek maradunk a falon.
Pedig részletgazdagságban nincs hiány, sőt olyan ez a lakás, hogy simán el tudnám képzelni: az igazi lakók az előadás után visszajönnek, hogy itt térjenek nyugovóra. Mintha valóban laknának abban az oldalsó szobában is, ahova csak bekukkantani tudunk, ahol zsúfolásig van pakolva az íróasztal és nyikorog a szekrényajtó. A nappaliban az a típusú kanapé és puff, amelyik már új korában is leharcoltnak tűnik, a dohányzóasztal alatt a Szép Házak néhány példánya (gyanús, hogy az „igazi otthonra” vágyó Mary fizetett rá elő), fél csomag tízes zsepi. A gobelinek, a nipp, a lámpák a kilencvenes éveket idézik, esetleg egy mai Kádár-kocka vagy a nagyi lehasznált bútoraival telezsúfolt nyaraló lakberendezési stílusát (díszlet és jelmez: Devich Botond).
Ezek után ferencvárosi, esetleg vidéki kisreált várnék, az ezredforduló környékére átültetett (magyar) családi drámát. Ám Fehér Balázs Benő rendező és a Vas István fordítását átdolgozó Laboda Kornél nem ezt a megoldást választotta, nem csontozta ki a több mint nyolcvanéves O’Neill-darabot, amely egy morfinista anya (Mary), egy smucig, ünnepelt hakniszínész apa (Tyrone), egy semmirekellő (James) és egy tüdőbajban szenvedő fiú (Edmund) családi poklába pillant bele. Ja, a férfiak kábé mind alkoholisták.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
