Rút Ernõ

melyek jobbára távollétükkel tüntettek, ami meg mégis volt, arra a fene nem emlékszik már, ha mégis voltak, áramvonalasak voltak, formatervezésük lendületes jövőt ígért, amit persze majd le kell tagadniuk, de kiknek is.

Persze, hogy lesz. Naná, majd jól nem lesz, miközben hat kis árva várva várja, meg a hat kis árva kis mamája. Isten, aki nemcsak a meteorológiai intézetben van otthon, de minden európai filmkuratóriumban is, nem engedné, hogy a végén a kis férgek ne tocskolhassanak kedvükre abban a ronda, hideg, nyálas vacakban. A moziban különben is már-már előírásnak számít a happy end, példaképünknek, Steven Spielbergnek állítólag (biztosat az tud, aki látta a Schindler listáját) még a holocaustból is sikerült; illő tehát, hogy Európa se maradjon le mögötte.

Elöljáróban annyit volna érdemes leszögezni, hogy ez így nem fog menni, és legfőbb ideje, hogy valaki, mindegy, hogy ki, csináljon végre valamit, mindegy, hogy mit, de valaminek történnie kellene. Egyrészt igaz, hogy a Műcsarnok egyike lett Európa legszebb múzeumainak, hatalmas, mégis otthonos termekkel, a felettük lebegő mattüveg tetővel, amitől örök vasárnapi fényben látszik feredőzni egy akkora anyag, amekkoráról japán bank nélkül ma már álmodni sem érdemes, és amelyet értő és kreatív kezek rendeztek kiállítássá; másrészt kinek és miért jutott az eszébe, hogy egyes képek elé ruhákat akasszon, amelyek ugyan szintén a kiállítás részeit képezik, ámde mégis? Azt, hogy minek egy másik kép elé egy őrt ültetni, már kérdezni sem érdemes, Magyarországon lassan mindegyik objektum előtt áll vagy ül egy őr, ha kulturális terepre állítják vagy ültetik, öltönye is van, ostobán bámul a tárlatlátogatókra, akik fel-alá mászkálnak neki, hogy zavarják a románcát a takarítókisasszonnyal, pedig milyen szép pár lennének, és ha gyerekük is születne, az pont úgy nézne ki, mint egy tepsi a súrolószerreklámokból.

Itt van az ősz, ami csak az egészen megátalkodott pesszimisták szerint nem egyéb a nátha és a szabadságáról friss erőben hazatérő köszvény idejénél. Az elmúlt napokban két - egy alternatív és egy hagyományos stílusú - divatbemutató is eszünkbe idézte, hogy a kaján, néha már-már mord északkeleti szél ugyanakkor, tiszte szerint, egyre bonyolultabb, tehát egyre összetettebb titkokat fedő ruhákat lebegtet a nőkön, és persze a férfiakon is, bár ez utóbbi kit érdekel?

Akárhogy is, Woody Allen öregszik, és ebbe jobb, ha beletörődünk, elvégre jómagunk nemkülönben, jóllehet ezzel kit sem izgatunk fel, a halántékunkon előóvakodó ezüstös stich jó, ha gúnykacajt kivált, éppúgy, mint érett szentenciáink. Woody Allen azonban sokszorosan is rászolgált, hogy sorsát és vegetációját egyaránt szemmel tartsuk.

A zenés történelmi játék, ha úgy tetszik, újabb gyöngyszeme annak a folyamatnak, amely az István, a királlyal kezdődött, az Atilla, isten kardjával folytatódott és ki tudja, hol áll meg. Előbbiektől elsősorban enigmatikus voltával tér el: az István Kádár János államalapítói nagyságának és elkerülhetetlen, tehát erkölcsileg feddhetetlen kompromisszumainak állított kottafejekből épült emlékművet, az Atilla pedig arról szólt, hogy büdösek vagyunk ugyan, de Európába tartunk mégis - ez a legutóbbi opusa a sorozatnak azonban tökéletes rejtély.

Ilyen már volt, gondolja az ember, miközben végre-valahára valahogy sötét lesz, a kamaszlányok abbahagyták a vihogást, az ember tarkója mögött lappangó, hallhatóan himlőhelyes illető pedig a magyarázatot, hogy ez meg az meg így meg úgy; már volt, húsz éve is megvan talán, hogy kuporgott az ember, és várta, hogy zendítsenek már végre rá a soros világvége-látomásra, aztán húzzunk haza.

(Egyes szakmai kérdésekben nyújtott szíves segítségéért köszönet G. B. T. kisasszonynak.)

A tárgyak, illetve a jelenségek és fogalmak kialakulása óta a tárgyi világ evolúciója gyakorlatilag egyetlen szakadatlan botránykrónikaként foglalható össze. A negatív tendencia a tárgyak felbukkanásánál pecsételődött meg végleg. Az emberiség, ha nem jön közbe valami, pillanatokon belül elmerül a tárgyak örvényében. Isten nem vált be designerként, az emberre hárult a menekülés haditervének kidolgozása, ami elég ijesztően hangzik.

Vannak pillanatok a mozikban, amikor olyan csend van, hogy a szomszéd hormontevékenységét is hallani, pedig megy közben a film; de ezek a filmek ritkák. A Kansas City ilyen, vagy majdnem ilyen, félúton a mestermű és a mestermunka között.

A magyar állampolgár, illetve a vele jobbára hasonló kötelességekkel felruházott és persze jogokkal is rendelkező külföldi reggel felkel, leporolja magát, beüti a könyökét a variába, beüti a feleségét a gázsütő ajtajába, beüti a gyerekeit a talajba, majd elindul sorsa felé.

Magyarország fővárosa a VIII. kerület, a többi a környéke, felszínét jórészt házhelyek borítják, termékei a pillepalack és a féldisznó, a lakosság jórészt faszszopással keresi a kenyerét, a többiek a mezőgazdaságban igyekeznek elhelyezkedni, esetleg a szolgáltatással próbálkoznak, végső esetben jércét tartanak a szekrényben, elvégre ebben az országban abból is leeshet valami. Legalábbis erre lehet következtetni a film láttán, amely, epizódfilm lévén, elvben hivatva volna valamiféle keresztmetszetét, legalábbis leképzését adni a közegnek, amelyből vétetett. Hanem hát fittyfenét ad, nemhogy leképzést, hacsak arról nem, hogy az előbb felsoroltakon kívül vannak még filmgyári segédsameszek, vicehelyettesek és kisizék, törekvők és simulékonyak, rájuk lehet sózni valami kisebb feladatot, például egy epizódfilm legyártását: egyrészt addig sincsenek odabe, nem bámulnak éhes szemmel a szerződéskötegekre és a hostessek fenekére, másrészt egy epizódfilm költségvetése labirintushoz hasonlatos, nincs az az adóhivatali könyvelő, aki átverekedné magát rajtuk.