1997 izéi

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1998/3. (01. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

melyek jobbára távollétükkel tüntettek, ami meg mégis volt, arra a fene nem emlékszik már, ha mégis voltak, áramvonalasak voltak, formatervezésük lendületes jövőt ígért, amit persze majd le kell tagadniuk, de kiknek is.

melyek jobbára távollétükkel tüntettek, ami meg mégis volt, arra a fene nem emlékszik már, ha mégis voltak, áramvonalasak voltak, formatervezésük lendületes jövőt ígért, amit persze majd le kell tagadniuk, de kiknek is.

Az autók, azok rendben voltak, láttukon az ember fejében, ha szégyenszemre is, de már-már megfogant a gondolat, hogy lehet, hogy mégis abba kellene hagyni ezt az egészet a független értelmiségi létformával, a szellem szabadságáról nem is beszélve (sok mondanivalónk róla amúgy sem akadna), és elmenni valahova dolgozni. Például az új tévékhez, amelyek képernyőiről bizonyítékot nyerhettünk afelől, hogy az evolúció igenis nem állt meg, nem mi, az eddig ismert emberiség vagyunk a zárófejezet. De ez az új, a korábbi emberiségbe sok tekintetben beleillő, ám mégiscsak valami más generáció aztán már tényleg az utolsó lesz, ezt világosan látni rajtuk.

1997 az ő évük volt, valamint az üstökösé: a szerelmek befuccsoltak, a karrierek megfeneklettek, az időjárás viszontagságos volt, a tőzsdeárfolyamok estek, kevés kivétellel velük zuhantunk magunk is, és most itt vagyunk. Emlékeknek, melyekre, ha túléljük az év utójátékát, visszaemlékezni támadhat esetleg kedvünk, talán egyedül 1997 autói felelnek majd meg.

1997 cuccairól, ruhákról és azokról a kis izékről, melyek után zsebeikben és táskájukban hajkurásznak embertársaink lépten-nyomon, viszont legfeljebb annyiban lehetne összességükben megemlékezni, hogy nem feleltek meg a valóságnak, bár ez nem feltétlenül hátrány, sőt.

A felső középosztály felé ácsingózó polgári rétegek holmijai közül az elmúlt évben az autólopást meggátoló segédeszközök könyvelhettek el maguknak jelentős sikereket. Voltak persze korábban is, de 1997-ben valahogy mértéktelenül elszaporodtak, az esőben, gyanús állagú pocsolyában féllábon evickélni próbáló gépjármű-tulajdonos, aki fentebb leírni megkísérelt attrakciója közepette egy sárga botot kísérelt meg autója kormányára valahogy ráklappantyúzni (háta mögött ólálkodó családtagjai biztatásától kísérve), mindennapos látványként marad meg a haza kollektív tudatalattijában, legalábbis remélhetőleg.

Hogy miért néznek ki úgy ezek az autókormánytekerés-meggátoló botocskák, mint egy könnyűbúvár túlélőkészlete, rejtély. De iszonyatosan sárgák, ami, különös tekintettel arra, hogy 1997-ben már szabad szemmel is láthatóvá vált a kibontakozás, és a magyarok közül azok, akik még egyáltalán szóra érdemesek, egyre jobb kocsikat lopnak maguknak, borzasztó. Ezeket a botocskákat az NDK formatervezői hagyták maguk után örökül, autókülsejű autókban, és az, ahogy hirtelen sárgán vagy halványzöld neonban az ember képibe villannak, sok ikonnál többet mond el hazánk esélyeiről (hogy egyáltalán, valaha, legyen itt egyszer valami), mint szeretnénk. De most már mindegy.

Voltak továbbá a tokok. Nem tudni, miért, de 1997 az üstökös mellett a tokok éve is volt, magára valamit adó ember dolgai tokban jártak, akár a halottak: ami tagadhatatlanul szintén az emelkedő jólét jele, és főként a polgárosodásé, bár azért önmagában még jelnek is kevés, ám hagyjuk ezt. 1997-ben találkoztam egy emberrel, aki egy tokban egy másik, kisebb tokot tartott. Lehet, hogy ez utóbbiban már tényleg volt valami, de ezt már nem vártam meg.

Egyéb nem volt, minek lett volna. A hipermarketekben állítólag van, vagy legalábbis akkor még volt élet, oda kellett volna járni. Bár a budapesti hipermarketek mindent azért még nem tudnak. Stockholm egyik elővárosában, Brandbergennek hívják, van egy olyan, ami mindent tud. A bejárattal szemközti front a HÉV-megállóé, attól jobbra, az alaprajzon az óramutató járását követve van egy egészségügyi lerakat, persze szülőszobával, ahogy illik, aztán cipő- és cukorkaboltok kirakatai kelletik magukat felváltva a butikokéival, egy-egy utazási iroda kínálata (más, egzotikus országok hipermarketjeibe és fedett szafáriparkokba kalauzoló túrák lajstromával) is belekotyog a képbe, melyen egy-egy helyi pénzintézet vagy államhatalmi fiókintézmény gondoskodik a komolyabb tónusokról; majd tovább követve az előlünk illanni mindig kész óramutatót, eljutunk egészen a temetkezési vállalkozó fogadószobájáig, akárha teljes életünket leélhettük volna itt, fedezzük fel, ha megkésve is, mikor ismét a HÉV peronján találkozunk önmagunkkal.

Ide kéne eljutnunk, de nem lankadunk.

Rút Ernő

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1998/3. (01. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...