Na ez az. Ez egy cikkcím a Magyar Konyha 1997/I-es számából, az ember eleinte elolvasni sem meri, csak néz, minden ízében vacogva a rémülettől, hogy megszolgált végzete, mint Don Juant a Kővendég, íme beérte; aztán elkezd neki tetszeni az ötlet, elképzeli magát, amint ezüsttálcán a Kedvesnek feltálaltatik, s az ereiben zúgó vér felszínét legott kéjes sóhajok pajkos örvénye borzolja fel. Hát aztán. Előbb-utóbb csak nekikezd az ember a cikknek is, ami valami túróból és sonkából kombinált étel jellegű készítményféleség erényeit énekli meg. Olvas az ember, emlékeiben elenyésznek Mahler trombitái, és bekapcsol a Juventus rádió, ha szabad egy hasonlattal élnünk. Ja, és van egy másik cikk, annak az a címe: A burgonya másik arca. Na, ilyet se hall nap mint nap az ember.
Másrészt viszont olyan receptjei vannak, hogy a fal adja a másikat. Az emberben, ha már így kiprovokálták belőle, vannak bizonyos averziók, a lap címének hallatán hajlamos a tepertő, a vereshagyma és a csusza háromszögét sejdíteni, majd kifordulni kész gálával osonni tovább, holott igenis kellett, hogy legyen magyar konyha, udvarházakban, melyek felett fűszeres felhők hömpölyögtek, és a városban, ahol a párizsi gyors füttyszavára emelte fel fejét a kondérból a réveteg pillantású séf. A lap legendás, már-már történelmi trakták kulisszatitkaiba enged bepillantást, megtudjuk, hogy a szilvásváradi pisztrángot tejszínes torma kíséri (holott csalamádé meg patisszon, véltük volna), míg a - ráadásul már eleve különleges Gundel ízesítésű - libamájat tokaji aszúzselé. Hm.
(Azt azért persze nem tudják kihagyni, hogy közöljék a tarhonyatorta és a hamis kókuszgolyó receptjét.)
Ezeket a recepteket soha meg nem csinálja az ember, még a pezsgőkoktélokét sem: kezdve azzal, hogy nem telik rá, mert gyerektartás és speed, meg ideje sincs, és úgyis csak elbaszná, de akkor is, ezeket olvasni is jó.
Tovább élezi az összhatás eklektikáját a valóság, amely alaposan betolja azt a varacskos képét, vannak hirdetések, a látványuk alapján olyan csomagküldő cégeké, amelyek teljes vezérkarát már Bulgáriából is kiutasították, nemhogy mindenünnen másunnan is, továbbá PR-rendezvények sztárjairól készült paparazzi-fotók, amelyek után ajánlatos visszalapozni a csülök pékné leírására, ha nem akarja az ember, hogy a fülén jöjjön ki az adrenalin.
De ezeken könnyűszerrel átlapoz az ember, akárcsak egynémely konyhai trükk közzétételén, amelyekből pedig rádöbbenne, hogy a kókusztörés lényege, hogy basszunk oda a dióhoz valamit, vagy hogy a mártogatott mandula úgy készül, hogy mandulát mártogatnak. Ez egy ilyen ország, itt így szokás polgárosodni: de közben van ebben a lapban valami kis, talmi, ám mégiscsak meg-megcsillanó aranypor. Olvashatunk tengerfenéken erjedő kétezer éves borokról, megszédülhetünk pezsgőkoktélok fanyar és buja szikrázásában, elmerenghetünk az olvasók receptjein, például a finom fokhagymás vajén, fokhagyma kell hozzá meg vaj vagy margarin, írja Sz. Csilla, Romániából, szegénykém; a képek egyikén-másikán megtekinthetjük magát Leilát, az arab démont, amint épp makroudh-ot készít vagy épp Dobos cukrászmestert, a póneme alapján mesterműve kiötlésének ihletett pillanatában; ha időnk engedi, dőljünk hátra katafalkánkon, kezünkben a Magyar Konyha 1997/I-es számával, és készítsünk, ha csak gondolatban is, férfitortát.
Rút Ernő
