A Kansas City, bár olyan a történetszövése és az időkezelése, hogy bármely Tarantino kisiskolásnak érezheti magát, ha végigköveti, végül nem lesz az, aminek a címében ígéri magát, hogy tehát egy kisváros allegóriája, mint amilyen egy korábbi Altman-film, a Nashville volt; bár a kisvárosi, kisstílű, kishatósugarú palimadarak és fiókterminátorok panoptikumából csak összejön valami világképlet-féleség, ha nem is sokkal jobb annál, amit az Úr annak idején hat nap alatt összegányolt. A film viszont megmarad mesének, nem kacsint ki láncait vesztett hegyi patak módjára a medréből, kis hülye csajokról mesél, amint éppen halált megvetnek, tétova mozdulatokkal matatva manikűrkészlet, laudanumosflaska és ménkűnagy stukker között, pasasokról, akikből vagy zsigerkompót lesz, vagy démon, vagy, ahogy lenni szokott, nulla, kétbalkezes majdnemdémon, pohos papucsmaffiózó, diétán tengődő kannibál; és mesél a jazzről, ami közben, a film végtelen éjszakáján átívelve szól, és az egyetlen dolog, aminek értelme van ezen a világon, ami annyira emlékeztet egy laudanumtócsába fulladó délutánra Kansas Cityben.
Egyébként semminek semmi értelme, legalábbis Altmannak mindegy: agyában maroknyi kétellyel, zsebében kételynyi marokkal sétál át a filmjein - mármint azokon a filmjein, amikkel nem akar semmit, csak elmesélni valamit -; ahogy szegény Eckermann tehette volna, ha a sors megkíméli Goethétől, tessék-lássék ítélkezik ugyan, de ítéletét, ha teheti, vállvonogatás formájában hozza a nézők tudomására. Történetei szívesen vesznek el a részletek között, a mesélő akkor is hajlamos elüldögélni néhány zuhantában elszenderült mellékszereplő mellett, a világegyetem valamely félreeső alkóvjának mélyén, ha közben odakint rohamléptekkel dübörög a cselekmény főszála, például lőnek. Altmannál ugyanis lőnek, ahogy öregszik ez a már eleve koravénnek indult kaliforniai mester, úgy lőnek egyre inkább, vagy, lőerő híján, baseballütőkkel kommunikálnak, egy-egy agyonverés alkalmából olyan mondatokat hangoztatva, hogy ha nem lenne a baseballütő, egy szalondráma vagy egy vezércikk összefüggéseiből is ki lehetne ragadni őket.
Altmannál közönnyel, testgyakorlás vagy pszichés önkielégítés címén ölnek, görcsösen feszülő kezekben sül el a pisztoly, a baseballütő hisztérikus mancsokban hadonászik, az autók másfelé indultukban tesznek kerülőt az alájuk szédülő holttestén keresztül, Altmannál, aki valaha ünnepek, esküvők, háborúk, countryfesztiválok vagy ínycsiklandón rafinált gyilkosságsorozatok csillogásába öltöztette világvége-hangulatait, újabban, ahogy a sárga föld közelébe öregszi magát, folyamatosan hétköznap van, ha nem is mindjárt unalom, inkább csak amolyan rémálmokkal meghintett szieszta, amelyből végül is mindegy, hogy a pénzespostás csengettyűszava vagy a hóhérsegéd diszkrét köhintése ébreszti fel az embert.
Hogy tehát mestermunka vagy mestermű-e a film, mester-e Altman, vagy mesterember, azt illene most elmondani ennek a lassan egységes, zárt életművé kerekedő filmsorozatnak a láttán, de meglehet, ez is mindegy. Eszelősen jó, néha eszelős nagyokat hibázó film a Kansas City, és ahogy Altmannál szokás, ismét felbukkan valaki, akiről ki hitte volna, hogy; és elviszi a hátán a filmet. Ahogy a Hosszú búcsúban a már évtizede a bourbonosflaskája mélyén dagonyászó Sterling Hayden, ahogy a Short Cutsban a legfeljebb a saját síremléke mellékalakjaként appercipiálható Jack Lemmon, itt Harry Belafonte, a hígított jazz népművésze bizonyul lenyűgöző erejű színésznek a Malcolm X osztálytudatával és Meyer Lansky minimalista retorikájával megáldott helyi erő szerepében: az a legszörnyűbb benne, hogy nem csinál semmit, eszközeivel egy bebábozódott citromlepke se érezné magát a bőség zavarában, egyszerűen csak úgy van, mosolya farkasé, tempója hol gepárdé, hol összetekeredett kobráé, erkölcsei láttán egy hiéna kiköpne, sarmjától viszont egy rózsabimbó felfeslene. Egyébként meg persze hogy eszelősen jó mindenki, Jennifer Jason Leigh-től, aki úgy tud rágni egy rágógumit, hogy az ember közben rágóguminak érzi magát, vagy a leeresztett vállának sunnyogásával jellemrajzot író Michael Murphytől az utolsó epizodistáig mindenki, és megint lett egy díszlettervező, és megint lett pénz egy díszletre, ami önmagában elegendő lehet ahhoz, hogy láttán az európai mozi mint akarat és képzet kollektíve biomasszát főzzön eddigi és ezutáni celluloidkészletéből. És van persze a zene, egy éjszaka a 30-as évek valamelyik jazzkocsmájának mélyéből, mialatt a pincében zavartalanul gyilkolnak, a pódiumról Lester Young és Coleman Hawkins szaxofonpárbaját közvetíti a poszthollywoodi rádió, valahogy sikerült nekik, nem rekonstruálniuk, hanem eljátszaniuk a big band ezúttal színésziként értelmezendő eszközeivel, mintha azt akarnák mondani, hogy odalent meg odafent meg odaát hiába gyilkolnak a hétköznapok, azért valami ünnepféleség, mint az a jazz, vagy a maga szerényebb volumenén talán, de ez a film, mégiscsak akad ezen a sebtiben összegányolt világon.
Rút Ernő
Kansas City; színes amerikai, 1996, 118 perc. Rendezte: Robert Altman; fényképezte: Oliver Stapleton; szereplők: Jennifer Jason Leigh, Miranda Richardson, Harry Belafonte, Dermot Mulroney, Steve Buscemi. Bemutatja a Budapest Film.
