Film: Kisvárosi hétköznap (Robert Altman: Kansas City)

  • Rút Ernõ
  • 1997. január 23.

Zene

Vannak pillanatok a mozikban, amikor olyan csend van, hogy a szomszéd hormontevékenységét is hallani, pedig megy közben a film; de ezek a filmek ritkák. A Kansas City ilyen, vagy majdnem ilyen, félúton a mestermű és a mestermunka között.
Vannak pillanatok a mozikban, amikor olyan csend van, hogy a szomszéd hormontevékenységét is hallani, pedig megy közben a film; de ezek a filmek ritkák. A Kansas City ilyen, vagy majdnem ilyen, félúton a mestermű és a mestermunka között.

A Kansas City, bár olyan a történetszövése és az időkezelése, hogy bármely Tarantino kisiskolásnak érezheti magát, ha végigköveti, végül nem lesz az, aminek a címében ígéri magát, hogy tehát egy kisváros allegóriája, mint amilyen egy korábbi Altman-film, a Nashville volt; bár a kisvárosi, kisstílű, kishatósugarú palimadarak és fiókterminátorok panoptikumából csak összejön valami világképlet-féleség, ha nem is sokkal jobb annál, amit az Úr annak idején hat nap alatt összegányolt. A film viszont megmarad mesének, nem kacsint ki láncait vesztett hegyi patak módjára a medréből, kis hülye csajokról mesél, amint éppen halált megvetnek, tétova mozdulatokkal matatva manikűrkészlet, laudanumosflaska és ménkűnagy stukker között, pasasokról, akikből vagy zsigerkompót lesz, vagy démon, vagy, ahogy lenni szokott, nulla, kétbalkezes majdnemdémon, pohos papucsmaffiózó, diétán tengődő kannibál; és mesél a jazzről, ami közben, a film végtelen éjszakáján átívelve szól, és az egyetlen dolog, aminek értelme van ezen a világon, ami annyira emlékeztet egy laudanumtócsába fulladó délutánra Kansas Cityben.

Egyébként semminek semmi értelme, legalábbis Altmannak mindegy: agyában maroknyi kétellyel, zsebében kételynyi marokkal sétál át a filmjein - mármint azokon a filmjein, amikkel nem akar semmit, csak elmesélni valamit -; ahogy szegény Eckermann tehette volna, ha a sors megkíméli Goethétől, tessék-lássék ítélkezik ugyan, de ítéletét, ha teheti, vállvonogatás formájában hozza a nézők tudomására. Történetei szívesen vesznek el a részletek között, a mesélő akkor is hajlamos elüldögélni néhány zuhantában elszenderült mellékszereplő mellett, a világegyetem valamely félreeső alkóvjának mélyén, ha közben odakint rohamléptekkel dübörög a cselekmény főszála, például lőnek. Altmannál ugyanis lőnek, ahogy öregszik ez a már eleve koravénnek indult kaliforniai mester, úgy lőnek egyre inkább, vagy, lőerő híján, baseballütőkkel kommunikálnak, egy-egy agyonverés alkalmából olyan mondatokat hangoztatva, hogy ha nem lenne a baseballütő, egy szalondráma vagy egy vezércikk összefüggéseiből is ki lehetne ragadni őket.

Altmannál közönnyel, testgyakorlás vagy pszichés önkielégítés címén ölnek, görcsösen feszülő kezekben sül el a pisztoly, a baseballütő hisztérikus mancsokban hadonászik, az autók másfelé indultukban tesznek kerülőt az alájuk szédülő holttestén keresztül, Altmannál, aki valaha ünnepek, esküvők, háborúk, countryfesztiválok vagy ínycsiklandón rafinált gyilkosságsorozatok csillogásába öltöztette világvége-hangulatait, újabban, ahogy a sárga föld közelébe öregszi magát, folyamatosan hétköznap van, ha nem is mindjárt unalom, inkább csak amolyan rémálmokkal meghintett szieszta, amelyből végül is mindegy, hogy a pénzespostás csengettyűszava vagy a hóhérsegéd diszkrét köhintése ébreszti fel az embert.

Hogy tehát mestermunka vagy mestermű-e a film, mester-e Altman, vagy mesterember, azt illene most elmondani ennek a lassan egységes, zárt életművé kerekedő filmsorozatnak a láttán, de meglehet, ez is mindegy. Eszelősen jó, néha eszelős nagyokat hibázó film a Kansas City, és ahogy Altmannál szokás, ismét felbukkan valaki, akiről ki hitte volna, hogy; és elviszi a hátán a filmet. Ahogy a Hosszú búcsúban a már évtizede a bourbonosflaskája mélyén dagonyászó Sterling Hayden, ahogy a Short Cutsban a legfeljebb a saját síremléke mellékalakjaként appercipiálható Jack Lemmon, itt Harry Belafonte, a hígított jazz népművésze bizonyul lenyűgöző erejű színésznek a Malcolm X osztálytudatával és Meyer Lansky minimalista retorikájával megáldott helyi erő szerepében: az a legszörnyűbb benne, hogy nem csinál semmit, eszközeivel egy bebábozódott citromlepke se érezné magát a bőség zavarában, egyszerűen csak úgy van, mosolya farkasé, tempója hol gepárdé, hol összetekeredett kobráé, erkölcsei láttán egy hiéna kiköpne, sarmjától viszont egy rózsabimbó felfeslene. Egyébként meg persze hogy eszelősen jó mindenki, Jennifer Jason Leigh-től, aki úgy tud rágni egy rágógumit, hogy az ember közben rágóguminak érzi magát, vagy a leeresztett vállának sunnyogásával jellemrajzot író Michael Murphytől az utolsó epizodistáig mindenki, és megint lett egy díszlettervező, és megint lett pénz egy díszletre, ami önmagában elegendő lehet ahhoz, hogy láttán az európai mozi mint akarat és képzet kollektíve biomasszát főzzön eddigi és ezutáni celluloidkészletéből. És van persze a zene, egy éjszaka a 30-as évek valamelyik jazzkocsmájának mélyéből, mialatt a pincében zavartalanul gyilkolnak, a pódiumról Lester Young és Coleman Hawkins szaxofonpárbaját közvetíti a poszthollywoodi rádió, valahogy sikerült nekik, nem rekonstruálniuk, hanem eljátszaniuk a big band ezúttal színésziként értelmezendő eszközeivel, mintha azt akarnák mondani, hogy odalent meg odafent meg odaát hiába gyilkolnak a hétköznapok, azért valami ünnepféleség, mint az a jazz, vagy a maga szerényebb volumenén talán, de ez a film, mégiscsak akad ezen a sebtiben összegányolt világon.

Rút Ernő

Kansas City; színes amerikai, 1996, 118 perc. Rendezte: Robert Altman; fényképezte: Oliver Stapleton; szereplők: Jennifer Jason Leigh, Miranda Richardson, Harry Belafonte, Dermot Mulroney, Steve Buscemi. Bemutatja a Budapest Film.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.