A tárgyvirtualizálás néhány aktuális kérdéséről

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1997/5. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A tárgyak, illetve a jelenségek és fogalmak kialakulása óta a tárgyi világ evolúciója gyakorlatilag egyetlen szakadatlan botránykrónikaként foglalható össze. A negatív tendencia a tárgyak felbukkanásánál pecsételődött meg végleg. Az emberiség, ha nem jön közbe valami, pillanatokon belül elmerül a tárgyak örvényében. Isten nem vált be designerként, az emberre hárult a menekülés haditervének kidolgozása, ami elég ijesztően hangzik.

A tárgyak, illetve a jelenségek és fogalmak kialakulása óta a tárgyi világ evolúciója gyakorlatilag egyetlen szakadatlan botránykrónikaként foglalható össze. A negatív tendencia a tárgyak felbukkanásánál pecsételődött meg végleg. Az emberiség, ha nem jön közbe valami, pillanatokon belül elmerül a tárgyak örvényében. Isten nem vált be designerként, az emberre hárult a menekülés haditervének kidolgozása, ami elég ijesztően hangzik.

Továbbá arról sem tanácsos megfeledkezni, hogy egyes háztartási gépek igenis önálló aurával rendelkeznek, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a közelükbe se kell menni ahhoz, hogy leverje őket az ember, és akkor lent vannak, akárcsak jómagunk, kik épp felborult hormonháztartásunk szertegurult limlomjai után kajtatunk négykézláb, fojtott szisszenésekkel adva hangot a ránk tört fátyolos bánatnak.

A hatás azonban kölcsönös, amiről az eszközök és berendezések drámaivá sűrűsödött állagromlása tanúskodik a legszívhezszólóbban. Nagy összességben kétféle tárgy létezik: az, amelyik lebonthatatlan, mint például a Trabant-karosszéria, vagy az, amelyik lebontható, de nem azért szeretjük, viszont felborítjuk, összetörjük, elveszítjük ezeket; utóbbi esetben vagy úgy bukkanunk a nyomukra, hogy felsértjük benne magunkat, mert beleülünk, vagy felrobban, vagy sehogy. Menekvés nincs. Ha pedig a nanotechnológia sarkalatosabb reményei közül akár csak elvétve egy-kettő valóra válik, egy-két mozdulattal ingó vagyonokat semmisíthetünk meg, nem bosszúból, csak úgy: aki támaszkodott már neki könnyedén maga ácsolta polcnak, majd lelte erkölcsi halálát a törmelék alatt, könnyűszerrel beláthatja a távlatot.

A nanotechnológia tehát csak látszatmegoldás: tökéletes működésére mindössze abban az esetben volna lehetőség, ha a kis szörnyek vagy hanggal jeleznék, hogy hol vannak, és zengene tőlük a ház, konyhai robotok kara mormogna vészjóslón, odébb, a tapéta alján porcica-megsemmisítő nanoizék huzakodnának digitalizált ölebekkel, vagy gyárilag adnának hozzájuk nagy nejlonzacskókat - később akár ízléses motívumokkal is meg lehet küldeni őket -, hogy legalább látni lehessen valamit.

A másik, a biztatóbbnak tetsző megoldás a virtualizálás, ami voltaképpen nem más, mint a tárgyak törvényszerű elvesztésének egyfajta tudomásulvétele. A cybertér még a végtelennél is jobb hely, mert itt párhuzamosnak se kell lenni, hogy valami találkozhasson önmagával, ami, valljuk be, irigylésre méltó. Ebből a szempontból a japán mérnökök találmánya, a virtuális tengelice, könnyen fordulópontnak bizonyulhat jövőnk történelmében, hiszen a virtualitás jelene egyben jövőnk múltja is; nem várat már soká magára a nap, amelyen az önvirtualizálás hajnalára virrad az emberiség, és ezzel elérjük a vágyott teljes halhatatlanságot, ami voltaképp ugyanaz, mint amit most csinálunk, csak tovább tart.

Rút Ernő

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1997/5. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...