A tárgyak, illetve a jelenségek és fogalmak kialakulása óta a tárgyi világ evolúciója gyakorlatilag egyetlen szakadatlan botránykrónikaként foglalható össze. A negatív tendencia a tárgyak felbukkanásánál pecsételődött meg végleg. Az emberiség, ha nem jön közbe valami, pillanatokon belül elmerül a tárgyak örvényében. Isten nem vált be designerként, az emberre hárult a menekülés haditervének kidolgozása, ami elég ijesztően hangzik.
Továbbá arról sem tanácsos megfeledkezni, hogy egyes háztartási gépek igenis önálló aurával rendelkeznek, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a közelükbe se kell menni ahhoz, hogy leverje őket az ember, és akkor lent vannak, akárcsak jómagunk, kik épp felborult hormonháztartásunk szertegurult limlomjai után kajtatunk négykézláb, fojtott szisszenésekkel adva hangot a ránk tört fátyolos bánatnak.
A hatás azonban kölcsönös, amiről az eszközök és berendezések drámaivá sűrűsödött állagromlása tanúskodik a legszívhezszólóbban. Nagy összességben kétféle tárgy létezik: az, amelyik lebonthatatlan, mint például a Trabant-karosszéria, vagy az, amelyik lebontható, de nem azért szeretjük, viszont felborítjuk, összetörjük, elveszítjük ezeket; utóbbi esetben vagy úgy bukkanunk a nyomukra, hogy felsértjük benne magunkat, mert beleülünk, vagy felrobban, vagy sehogy. Menekvés nincs. Ha pedig a nanotechnológia sarkalatosabb reményei közül akár csak elvétve egy-kettő valóra válik, egy-két mozdulattal ingó vagyonokat semmisíthetünk meg, nem bosszúból, csak úgy: aki támaszkodott már neki könnyedén maga ácsolta polcnak, majd lelte erkölcsi halálát a törmelék alatt, könnyűszerrel beláthatja a távlatot.
A nanotechnológia tehát csak látszatmegoldás: tökéletes működésére mindössze abban az esetben volna lehetőség, ha a kis szörnyek vagy hanggal jeleznék, hogy hol vannak, és zengene tőlük a ház, konyhai robotok kara mormogna vészjóslón, odébb, a tapéta alján porcica-megsemmisítő nanoizék huzakodnának digitalizált ölebekkel, vagy gyárilag adnának hozzájuk nagy nejlonzacskókat - később akár ízléses motívumokkal is meg lehet küldeni őket -, hogy legalább látni lehessen valamit.
A másik, a biztatóbbnak tetsző megoldás a virtualizálás, ami voltaképpen nem más, mint a tárgyak törvényszerű elvesztésének egyfajta tudomásulvétele. A cybertér még a végtelennél is jobb hely, mert itt párhuzamosnak se kell lenni, hogy valami találkozhasson önmagával, ami, valljuk be, irigylésre méltó. Ebből a szempontból a japán mérnökök találmánya, a virtuális tengelice, könnyen fordulópontnak bizonyulhat jövőnk történelmében, hiszen a virtualitás jelene egyben jövőnk múltja is; nem várat már soká magára a nap, amelyen az önvirtualizálás hajnalára virrad az emberiség, és ezzel elérjük a vágyott teljes halhatatlanságot, ami voltaképp ugyanaz, mint amit most csinálunk, csak tovább tart.
Rút Ernő
