Persze, hogy lesz. Naná, majd jól nem lesz, miközben hat kis árva várva várja, meg a hat kis árva kis mamája. Isten, aki nemcsak a meteorológiai intézetben van otthon, de minden európai filmkuratóriumban is, nem engedné, hogy a végén a kis férgek ne tocskolhassanak kedvükre abban a ronda, hideg, nyálas vacakban. A moziban különben is már-már előírásnak számít a happy end, példaképünknek, Steven Spielbergnek állítólag (biztosat az tud, aki látta a Schindler listáját) még a holocaustból is sikerült; illő tehát, hogy Európa se maradjon le mögötte.
A film egyébként mezőgazdasági környezetben játszódik, és már csak ezzel is rászolgál alapos figyelmünkre. Miért, miért nem, talán eredendően epikus tempója miatt, az agrárszférának valahogy nem sikerült igazán beépülnie a filmművészetbe. Még az irodalomba is csak épphogy: novellákban, elbeszélésekben (pl. a zseniális Tömörkény Istvánéiban, bár azok inkább afféle anekdoták) még csak elszántanak-vetnek a főhősök; vannak továbbá a pásztoridillek, de ezekben több szó esik a pásztorlánykákról, mint a juhokról; a film pedig végképp mind kevesebb és kevesebb keresnivalót talál magának a földeken. Az a baj a mezőgazdasággal, hogy ha realista módon akarja megközelíteni az ember, valószínűleg roppant unalmas az egész.
Akárcsak ez a film. Ez a film ugyanis döbbenetesen unalmas. Ami többnyire annyit jelent, hogy egyben rossz is - ezúttal azonban erről nincs szó, még akkor sincs, ha a filmben gyakorlatilag egyebet sem tesznek, mint uborkát egyelnek, káposztát sarabolnak, lent tilolnak és paradicsomot rakkolnak, helyszínei jobbára melegágyak vagy vetésforgók, fő konfliktusforrása pedig a röghözkötöttség, ha nem is pontosan a Werbőczy István-i értelemben, tehát hogy elköltözni tilos, hanem hogy elköltözni lehetetlen.
Elköltözni a hat kis árva papájától kellene, aki egy dúvad, ahol csak feltűnik a filmben, ott tör, zúz, lélekbe gázol, besavanyít, ezúttal nem mezőgazdasági, hanem lelki értelemben, sőt: egy ízben kifejezetten vért is fertőz - bár azt nem mutatják, csak hallunk róla; majd tovaillan a szomszéd faluba, ahol szintén kiterjedt retyerutyával bír, ráadásul azok a törvényesek, míg a mi hőseink csak zabik.
Ilyenkor szokta az ember megvonni azt a liberális vállát, ami van neki, és távozni a filmszínház nézőteréről. A Lesz-e hó karácsonykor? esetében azonban korántsem bizonyos, hogy helyesen járunk el, ha így cselekszünk. Van ebben a filmben valami, amitől nehéz otthagyni. Pedig úgy, ahogy van, baromságnak tűnik, kezdve azon, hogy az apa csak fekete, vele csak háborúzni illik, míg a többiek csak fehérek, a mama egy kiköpött madonna, és a hat gyerek bármelyikére vallást lehetne bazírozni, egyik édesebb, mint a másik, és zsenge koruknak ellentmondóan mindvégig fentebb stílben gügyögnek egymással, kivéve a kisdedet, aki gügyög. (Egyébként akkora jászolbéke lengi be őket, hogy csak na: elvált és családjukba visszavágyó apák lehetőleg tartózkodjanak a film megtekintésétől, hacsak nem dévaj kedvesükkel vállvetve tennék ezt.) Rosszak, erőltetettek és jobbára semmitmondók a dialógok, csupa tanulságosakat mondanak benne mindnyájan, még a legaprócskább gyerekek is, az általános iskolai olvasókönyvei ötlenek az ember eszébe, ahogy hallgatja őket. Kivéve a papát, ugye, aki gonosz, és a kisdedet, aki gügyög.
Viszont ennek ellenére, vagy éppenséggel ezzel együtt, a film jó. Vagy talán az, hogy jó, túlzás: inkább csak nézeti magát. Nézi az ember, mint a moziban, ahogy ebben a filmben minden komolyan van véve, meg van csinálva, ki van találva. Nem a nagy események, mert azok távollétükkel tüntetnek, a legnagyobb etwas az, amikor az egyik gyerek, tán pont a kis Bruno, de lehetséges, hogy mégiscsak a kis Bernard (a fene tudja, iszonyú egyformák) melléássa a csatornát, aztán minden csupa víz lesz. Események helyett zöldségek vannak, a hetyke paradicsomtól kezdve a délceg cukkinin és a fátyoltáncát lejtő fejeskáposztán át egy olyanig, amiről fogalmam nincs, hogy micsoda, csak egy kistotált vettek fel róla, abban olyan, mint egy fokhagyma és egy sütőtök kereszteződése, csak csíkos és kurva nagy, na addig. De akkora mennyiséget hord össze belőlük a film, hogy egy idő után, tetszik, nem tetszik, az ember a paradicsomban érzi magát tőlük, ahol épp valami hétköznapian szörnyű dolog történik, de attól a paradicsom még marad az, ami, és ebből akár vigaszt is lehet meríteni, és ha egy film csak ennyit elér, már nem veszett kárba a celluloid. Vagy mezőgazdasági gépek és berendezések egész tárháza bontakozik ki a szemünk láttára, őrületes zörgéssel, teherautók és traktorok cikáznak, igaz, cammogva, de mégiscsak centiméterre a sövénytől, amely mögött kisded gügyörész, az üzemi balesetek megannyi valóságos melegágya, és valahogy eléri a film, hogy jóllehet soha nem történik baleset, a néző szakadatlan frászban van a szereplőkért, pedig azt hitte, hogy ki nem állhatja őket. És ha hideg van, akkor fáznak, amit a filmekben általában hol körmönfont, hol meleg emberi eszközökkel, így vagy úgy, de ki szoktak fejezni. Itt fáznak.
A fene érti ezt. Mármint hogy mivel érik el, hogy ez az unalmas film a maga kit sem érdeklő alaphelyzetével valahogy mégis megszólal, lassan, szimplán, de emberi nyelven. A végén a stáblista mögött felsorolják még, hogy kiknek a földjén vették fel a jeleneteket, köztük van egy bizonyos Weysset gazda is, alighanem a rendezőnő retyerutyájából. Talán ennyi. Talán Sandrine Weyssetnek tényleg van valami köze ehhez a történethez, amiben végül is nem az a jó, amilyen, hanem ahogyan elmesélik. Lehet kicsit unatkozni közben, hagyni őket, hadd motyogják meg sírják tele a vásznat, mialatt mi zsöllyeszomszédunkkal kokettálunk a jó ízlés határain belül, majd visszatérünk hozzájuk, és akkor úgyis megint valami olyan megy, mint amit kihagytunk. Csak otthagyni nemigen lehet. Jó ott, abban a filmben.
Persze főleg a zöldségeknek. De azért nekünk se rossz.
Rút Ernő
A Budapest Film bemutatója
