Elöljáróban annyit volna érdemes leszögezni, hogy ez így nem fog menni, és legfőbb ideje, hogy valaki, mindegy, hogy ki, csináljon végre valamit, mindegy, hogy mit, de valaminek történnie kellene. Egyrészt igaz, hogy a Műcsarnok egyike lett Európa legszebb múzeumainak, hatalmas, mégis otthonos termekkel, a felettük lebegő mattüveg tetővel, amitől örök vasárnapi fényben látszik feredőzni egy akkora anyag, amekkoráról japán bank nélkül ma már álmodni sem érdemes, és amelyet értő és kreatív kezek rendeztek kiállítássá; másrészt kinek és miért jutott az eszébe, hogy egyes képek elé ruhákat akasszon, amelyek ugyan szintén a kiállítás részeit képezik, ámde mégis? Azt, hogy minek egy másik kép elé egy őrt ültetni, már kérdezni sem érdemes, Magyarországon lassan mindegyik objektum előtt áll vagy ül egy őr, ha kulturális terepre állítják vagy ültetik, öltönye is van, ostobán bámul a tárlatlátogatókra, akik fel-alá mászkálnak neki, hogy zavarják a románcát a takarítókisasszonnyal, pedig milyen szép pár lennének, és ha gyerekük is születne, az pont úgy nézne ki, mint egy tepsi a súrolószerreklámokból.
Egy pillanatra az ember fejében még az is megfordul, hogy holmi vidor installációról van szó, valami pofátlan huligán kanyarított le egy szeletet a késő- vagy épp a posztszovjet valóságból, holott nem, illetve (magunk is részei lévén a posztszovjet valóságnak) mégis, illetve (magunk még a posztszovjet valóságnak is csak afféle hátsóudvara lévén) mégse. De ez így bonyolult.
A kiállítás egyébkéntlenyűgőző
Ez önmagában még nem kéne, hogy meglepetést okozzon. A Szovjetunió, ez a minden tekintetben úgyszólván végtelennek mondható birodalom a művészet terén is kimeríthetetlen és kiismerhetetlen volt, mint általában a birodalmak, különösen a hanyatlásnak indulók; a hivatalosan elismert művészet melegágyainak réseiben mindig ott virított az avantgárd, az irónia, az idézet dudvája, a hetvenes évektől felcseperedett generáció tagjai nemcsak Gyejnyeka és Vera Muhina, de Tatlin és Rodcsenko unokái is voltak, stb. - és ha Amerikában ott volt Edward Hopper, aki nem tett mást, csak megfestette a részleteket, az arckifejezéseket, továbbá az emberi létezés apró, meghökkenésre ingerlő jeleit, olyanoknak, amilyenek, majd a nézőre bízta, hogy a frász kerülgesse a kép láttán, akkor a Szovjetuniónak, illetve Oroszországnak világos, hogy ott van a saját hűvös és kétségbeesett zsenije.
Erik Bulatov,
a hiperrealizmus hagyományaihoz híven megfest egy szovjet kisvárosi utcarészletet, a tájba ékelt kartonruhás, cekkeres asszonyságokkal, és az út szélére kitett monumentális Lenin-plakáttal, ott gyön szembe velünk a forradalom atyja, aztán táthatjuk a szánkat, hogy képtelenség kitérni előle.
Még a színeiben is van valami iszonyú: aki járt már abban a hatalmas birodalomban, ismeri ezeket a sápadt, mégis rikító színeket, a híg árnyékokat a másnapos kontúrokkal, a szegénység-színt, az erotikátlanított élet színét, a feloldhatatlan szmogét és azét, hogy ebben a birodalomban csak percekre van nyár, és akkor is minek, két örökkévalóságnyi tél között. Itt még Lenin sem az, aki, tehát egy politikai állásfoglalás művészi megkontrázása, csak egy jel. Az emberé, hogy ott járt valahol, és bár ne járt volna. Az a jó Bulatovban -már persze azon felül, hogy baromi jó festő -, hogy nem politizál. Nála azért épp Lenin jön, mert akkor és ott az szokott. Lehet, hogy Kelet-Európában ez szokatlanul hangzik, de ettől csak még rosszabb lesz az egész, a Bulatov képén ez is rajta van.
Hiba volna szót nem ejteni
Szemjon Fajbiszovics
-sajnálom, de így hívják - művéről: egy ablakot ábrázol, s a benne helyet foglaló macskát és kaktuszt. Nagy ügy, gondolhatnánk -csakhogy a festő négyszer örökítette meg a pillanatot, méghozzá úgy, ahogy ránézünk az ablak világos foltjára, majd behunyjuk a szemünket és elgyönyörködünk a recehártyánkon, ha rendelkezünk ilyesmivel, megjelenő képen. Négy táblaképen, kétszer két méter minimum megvan mind a négy. Birodalom.
Sokan viszont igenis
politizálnak
a szovjet avantgárd művészek közül, ami érthető ugyan, ám egy kiállításon azért mégse veszi ki olyan jól magát, gondolnánk - bár lehet, hogy ezt csak a mi közép-európai megoldott és többé-kevésbé reménytelennek tűnő állapotunkból nézve volna igaz, míg nekik, oroszoknak és egyéb posztszovjeteknek valóban és még mindig vérre megy, az alapigazságok kimondása tehát számukra mindmáig jelkép erejű, még ha ez nekünk olykor giccsesnek hat is. (Egyébként csak olykor: de láthatunk a kiállításon egy a laterna magica és a kaleidoszkóp kereszteződését ábrázoló tárgyat is, amibe belenézhetünk, és odabent Lenin, illetve Sztálin fénypontokból kirakott portréja úszik át egymásba. Még elképzelni is szörnyű, de állítólag vannak olyanok, akik könnyű tudattágítók hatása alatt keresnek fel kiállítóhelyiségeket, és egy ilyen műbe belenézve, szemhéjukat ütemesen le-fel mozgatva, önmagukból afféle stroboszkópot gyártván tehát, ki tudja, mi mindent nem láthatnak odabenn. Pedig hát csak Lenin meg Sztálin, hogy tehát ugyanazok ők ketten, és ki nem tudta ezt eddig is.)
A kiállított anyag jelentős részét azonban mintha maga alá temette volna a történelem. Van, ami direkt érdektelenségével árulja el ezt magáról, míg ismét más műtárgyak jórészt esetlen voltukkal és az ebből fakadó illegalitási charme-mal hívják fel magukra a figyelmet. Láthatunk emberpárt anyaszülten, akárha John Lennon és Yoko Ono vidéki rokonai volnának ők, ám kedvünk nemhogy felhorgadna, inkább hümmögésbe süpped a láttukon, akárcsak számos egyéb encsembencsem előtt, aminek más üzenete, mint hogy húzzanak a kommunisták az anyjukba, nincs. Meghatók még a korabeli (70-es évek) szovjet performance-ok fotódokumentációi: ha valakinek nem volt könnyű, hát nekik, szovjet performereknek, akiknek önmagukon kívül még a világ egyhatoda is ott volt bajnak, nem volt az. Ámde nem ők a lényeg. A lényeg
Ilja Kabakov
és válogatott, minuciózusan tenyérbemászó egót sejtető életműrészletei. Nagy fehér papírokra kis kerek izéket rajzol, egy terem tele van velük, úgy kell araszolni a képek előtt, mint a vakondoknak az esti dugóban, miközben, és ezzel a rohadék nyilván számolt, az ember szépen belegárgyul a sztoriba, ami pedig nincs is, hacsak mi magunk nem az vagyunk, ahogy ott oldalazva masírozunk a vég, a fehér papírlap felé.
Ami persze nem egy nagy újdonság, jó néhány kókler elsütötte már, de a Kabakov, az zseni, ahogy sokan mások a kiállítás szereplői közül is azok, legfeljebb nem annyira. Mindenesetre irigylésre méltó hely lehetett az a birodalom, kár, hogy nem lehetett benne kibírni.
Rút Ernő
