Ne baszogassuk mán a kunokat! (Szörényi-Bródy-Szentmihályi Szabó: A kiátkozott)

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A zenés történelmi játék, ha úgy tetszik, újabb gyöngyszeme annak a folyamatnak, amely az István, a királlyal kezdődött, az Atilla, isten kardjával folytatódott és ki tudja, hol áll meg. Előbbiektől elsősorban enigmatikus voltával tér el: az István Kádár János államalapítói nagyságának és elkerülhetetlen, tehát erkölcsileg feddhetetlen kompromisszumainak állított kottafejekből épült emlékművet, az Atilla pedig arról szólt, hogy büdösek vagyunk ugyan, de Európába tartunk mégis - ez a legutóbbi opusa a sorozatnak azonban tökéletes rejtély.

A zenés történelmi játék, ha úgy tetszik, újabb gyöngyszeme annak a folyamatnak, amely az István, a királlyal kezdődött, az Atilla, isten kardjával folytatódott és ki tudja, hol áll meg. Előbbiektől elsősorban enigmatikus voltával tér el: az István Kádár János államalapítói nagyságának és elkerülhetetlen, tehát erkölcsileg feddhetetlen kompromisszumainak állított kottafejekből épült emlékművet, az Atilla pedig arról szólt, hogy büdösek vagyunk ugyan, de Európába tartunk mégis - ez a legutóbbi opusa a sorozatnak azonban tökéletes rejtély.

A szerzők nyilván Spiró György Az Ikszek-jének tanulságait -hogy tehát politika az egész színház - igyekeztek hasznosítani, ami dicséretes törekvés, bár meglehet, okosabb lett volna, ha valaki szól a szerzőknek, hogy időközben volt egy rendszerváltás. Nem az, hogy tökéletesre sikerült, de volt; ha hirtelen politikai mondanivalónk támadna, nyugodtan mondhatjuk, nem kell hozzá vérrel-verítékkel parabolákat eszkábálni.

Ha viszont ránk jön a parabola-eszkábálhatnék, akkor cselekedjünk eszerint.

Vajon ki lehetett a szerzők közül az a balfácán, akinek pont IV. (Kun) László jutott az eszébe, az a királyunk, aki még a magyar uralkodók közül is több krónikás által egybehangzóan megénekelt jelentéktelenségével rítt ki? Anonymus szerint a koronázása kis híján kudarcba fulladt, a ceremónián fél órán át keresték, holott ott térdepelt szegény a főoltár előtt, Kálti Márk úgy tudja, hogy a saját felesége évekig hol Helmutnak, hol Hans-Hermannak szólította László helyett, felbőszült kunjai pedig azért mészárolták le, mert azt hitték, légyölő galóca. Õt kinek a parabolájának szánták? És kik azok a kunok, akik annyira fontosak lettek hirtelen, hogy egy szótagos, tagadhatatlanul hülyén hangzó nevük ellenére egész este róluk legyen szó? Meg a magyarok, akik szintén szerepelnek a dalműben, onnan lehet megismerni őket, hogy széthúzás van közöttük; azok kikek?

Az előadás politikai üzenetére, meglepő módon, a műsorfüzet tipográfiájából lehet következtetni, ami egyértelműen a 90-es helyhatósági választás Fidesz-plakátjára emlékeztet. Ezek szerint tehát IV. (Orbán) Viktornak kéne kiegyezést hajkurásznia a polgárosodó középrétegek (azaz a magyarok) és a testvérpártoktól örökölt borzalmas tagságok (vagyis a kunok) között -de az is lehet, hogy csak nem szabadna annyit innia, mert László például iszik, pedig mondják neki, hogy ne igyál, László, aztán jól meg is hal. Vagy mit tudom én. Mondják meg, mit akarnak. Vagy ne, az is egy megoldás.

De akkor legalább történjék valami.

A kiátkozott című zenés történelmi játékban egész egyszerűen semmi se történik, időnként betévednek szereplők, és ének vagy próza útján közlik, hogy éppen melyik történelmi sorsforduló idejét éljük; vagy érzelmi, egy ízben kifejezetten egészségi állapotukról számolnak be. Igaz, még eközben sem feledkeznek meg a magyarság iránti aggodalmukról. Özv. idősb IV. (Kun) Lászlóné, az anyakirályné egy énekszámon belül említi meg, hogy míg őt magát csúz öleli, addig az Árpád-ház regénye véget ér. Történni azonban, a szó színpadi értelmében, nem történik semmi.

A művet Szörényi Levente zeneszerző, Bródy János szövegíró és Szentmihályi Szabó Péter drámaíró jegyzi. Hogy utóbbi kettő mivel töltötte az utóbbi hónapokat, nem tudni. A színpadon elhangzó mondatok jó részének egyszerűen nincs értelme. Ahol van valami értelme a szövegnek, ott vagy olyanokat mondanak, hogy légy üdvöz, Prüntyőke úr, meg hozzuád mán ide amaz izétöt, meg hahaha, méghogy ez vagy az - vagy azt, hogy homlokod bortól forró, orvost hozok. De ez ritkaság.

Ami Szörényi Levente zeneszerzőt illeti, ő kétségkívül írt néhány, később slágernek bizonyult dolgot; ez azonban nem kellene, hogy túlzásokra buzdítsa őt. Bizonyára sem ő, sem az olvasó előtt nem ismert

Patzeller Hugó

neve. Patzeller Hugó katonakarmester volt a század elején, kenyerét jobbára térzenei szolgáltatás nyújtásával, valamint általa komponált rövid, jobbára alkalmi térzeneművek jogdíjaival kereste. Utóbbiak közül az egyik a Herkulesfürdői emlék volt, egy románcocska, amely aztán évtizedekig nem került le a világ slágerlistáinak éléről, Balassagyarmattól a Jóreménység fokáig ezt fütyülte, aki csak adott magára valamit. (A hetvenes évek végén egy magyar játékfilm is erre a címre hallgatott, talán a nyugdíjas nézősereg kegyeibe beférkőzendő. Akárcsak A kiátkozott, történelmi témájú volt az is, a Tanácsköztársaság bukása és a transzvesztitizmus felemelkedése közti kapcsolatot boncolgatta figyelemre méltóan.) Patzeller Hugónak azonban ez már mindegy volt, a jogdíjakat elsózta bagóért, és soha többé nem írt slágert, írta a térzenéit, amíg meg nem halt. Nem akart se nemzete sorskérdésein tépelődő kobzost alakítani (bár leszármazottai állítása szerint néha belógott a spájzba, hogy prédikáljon a befőtteknek), se mindenáron, ha törik, ha szakad, slágert szerezni. Szörényi Leventétől sajnos egyik program sem idegen. Ebben a művében a hetvenes évek popzenei kínálatából hallhatunk néhány reminiszcenciát, az idegen befolyás jellemzéséül pedig bizonyos - ahogyan azt maga a zeneszerző ígérte korábban, egy PR-interjú alkalmából - olasz slágereket: hát bérelszámolónő nem maradt szárazon az ilyenek hallatán a hatvanas évek SZOT-üdülőiben, de valaki azért szólhatna már Szörényi Leventének, hogy azok az idők elmúltak. Mint ahogy azok is, amelyekben még büntetlenül állíthatta valaki, hogy ő egyrészt a népzene talaján áll, másrészt dobgépet használ, minek következtében a magyar népzene egyik legfontosabb, sajátos eleme, a parlando, vagyis a beszédritmushoz igazított éneklés lehetetlenné válik.

Nem mintha nem volna mindez tökéletesen mindegy.

Nekik például, akik ezt az előadást létrehozták, úgy látszik, mindegy volt. A szövegét mindenesetre nem írták meg, a zenéjét nem komponálták meg, az előadást rábízták a színpadi produkció felelőseire. Elvégre ők nem váteszek, mint Szörényi, visszacsatolt segédkobzosok, mint Bródy, vagy zugfirkászok, mint Sz. Sz. P.; hanem hivatásosok, gondolhatták az alkotók. Ez hiba volt.

Meglehet, az előadás, amelyet látni volt szerencsénk, a második volt, ami tudvalevőleg a legrosszabb egy produkció előadásai közül, az előző estin, a premieren ugyanis az előadók feltehetően, ahogy az illik is, leitták magukat.

Azonban még ez sem nyújt magyarázatot arra, hogy A kiátkozott című dalműnek még az elővezetése során sem történik semmi, ami meg mégis, az bár inkább mégse. Ebben az előadásban gyakorlatilag

öt percenként valami szarvashiba

történik.

A színészek nem tudnak énekelni. Lehet, hogy csak a második előadáson nem, de hogy Ráckevei Anna, aki amúgy imponáló önfegyelemmel igyekszik begyűrni magát a vele körülbelül egykorú király anyjának figurájába, egy teljes áriát - pedig abban van szó csúzról meg Árpád-házról egyaránt - hamisan énekel végig, az elgondolkodtató. Az ő esetében mégiscsak lelkiismeretes illetőről kell, hogy szó essék, elvégre ő az, aki egy jelenet hangulati hitelessége kedvéért egy hosszú kun nyelvű szöveget ad a közönség tudtára, talán ima az illető, vagy valami sámánhőbörgés, és biztosan csak véletlenül hangzik kísértetiesen úgy, mintha jiddisül volna. Idős hölgyrokonom, Manci néni, akiről még a holocaust is megfeledkezett, adott ki hasonló hangokat, mikor az Alzheimer-kór által gerjesztett tévképzetektől üldöztetve járta a várost, tíz éve halott férjével veszekedve.

Bezzeg Pápai Erika. Neki bejön a hazardírozás: úgy fakad dalra, hogy valami ismerősnek tűnő hangmagasságon elkezdi, aztán ráglisszandózik a megfelelőre. Vendéglátóipari zeneművészek szokása az ilyesmi, ettől van az a könnyű tengeribetegségre emlékeztető érzés, ami az esténként hangulatos cigányzenét kínáló egységekben elfogja az embert; színpadon idáig, úgy tudni, nemigen volt szokásban. Csomor Csilla, az Itáliából exportált feleség szerepében viszonylag korrektül leadja a számait, aztán kirohan, mint aki szégyelli magát - míg Bubik és Dörner, a két rettenthetetlen profi teszi a dolgát, darab és rendezés híján fenyegető tehetetlenségüket a kezükben mindvégig ott tartott kis izékkel zsonglőrködvén rejtik véka alá. A legmaradandóbbat a három magyar főurat alakító triásznak (Huszár László, Tolnai Miklós és Kocsis György) köszönheti az előadás. Aki szereti a Muppet Show vagy a Gyalog-galopp nevével fémjelzett műfajokat, semmiképpen ne hagyja ki hármuk röpke kis táncszámát.

Benne van az egész régió,

a krakkói kötöttáru-piactól a kosovói vérfürdőig minden.

Csikós Attila díszlettervező talán eleinte úgy gondolta, hogy lesz sok pénz a díszletre, ezért épített a forgószínpadra egy X alakú valamit, ami helyből négy játéktérre ad lehetőséget. Csakhogy a négy játéktér gyakorlatig egyforma, mindegyik ugyanazt a félig romos izét próbálja megjeleníteni. Azt, hogy most az uralkodó hálószobájában dorbézolunk, vagy a kunok sámántüze körül merengünk, vagy épp a kora középkori, erősen csapszék jellegű magyar parlamentben fennhéjázunk, eldönthetjük magunk, ha érdekel bennünket. Hogy a kunok táborában mit keresnek a húsvét-szigeti kerti törpeként azonosítható tárgyak, az megint egy másik kérdés, biztosan válasz is van rá, de aligha lehet érdekes ahhoz, hogy firtatni kezdjük. Az se számít, hogy Csikós Attila megtervezte a díszletet, aztán hagyta, hogy a rendező két oszlop közé betereljen négy statisztát, akik nem férnek be oda, a fejük felé emelt pajzson, rajta a boldogult király tetemével, amit kénytelenek megdönteni tehát mintegy negyvenöt fokos szögben. Még szerencse, hogy az államfő addigra már fröccsöntve van, különben ki tudja, mi baj nem eshetne.

Vajon találkozott-e Rátkai Erzsébet jelmeztervező (aki egyébként a korhűség-problémába gárgyulhatott bele, mert magyarnak, kunnak egy a ruhája nála: kúpos föveg, harcias otthonka a megfelelő bőr accessoire-okkal) az előadás szereplőivel? Vajon látta-e a jelmezbe öltözött szereplőket, köztük a három kicsi, kövér és kun atyafit formázó popénekessel, akik zacskósapkájukban és a bokájukat verdeső rokolyákban pont úgy néznek ki, mint Hófehérke törpéiből a tartalékosok? Vajon szólt-e neki valaki, hogy a tépőzár és a kontaktmikrofon házassága könnyen végzetessé fajulhat? Hogy a kihangosított tépőzár olyan hangot ad, amiről csak gasztroenterológiai összefüggésben lehet pirulás nélkül beszélni?

Vagy tudott minderről, csak fütyült rá?

A koreográfust Román Sándornak hívják, és nagyjából ez minden, amit róla el lehet vagy érdemes mondani, pedig egy ilyen cselekmény nélküli előadásban kulcsszerepe lehetett volna. Ehhez képest a kun legények szilaj kardtánca, hadonásszanak azok a legények bármennyit is a kezükbe helyezett, stucnira emlékeztető tárggyal, bizony nem egyéb a már föntebb is invokált SZOT-üdülők repertoárjából ismeretes kacsatáncnál, és ezt az sem ellensúlyozza, hogy Kun László és szerelme, Édua, egy ízben konkrét valcert lejtenek, igaz, a szám, amelyben idáig fajulnak, négy negyedben íródott. De hát a középkor, az már csak ilyen fura egy hely volt.

Ez itt a rendezés elemzésének helye.

Rendezés nem volt

Igaz, darab se, jegyárak viszont annál inkább, és ha más nem, legalább ez, illetve az ezzel járó felelősség inspirálhatott volna valamit Iglói István munkásságán. Hogy ne jöjjön be időnként a kar csak azért, hogy legott újra ki is masírozzon teljes létszámban, egyébként abszolút funkciótlanul. Hogy ha már egyszer muszáj bejönnie István, a király szellemének - egyébként történelmileg hitelesen: olyannyira hasonlít a tízezer forintoshoz, hogy ha még Medgyessy Péter aláírása is ott lett volna rajta, hát nyílt színi tapsot kapott volna -, akkor legalább ne üljön le, kísértetek az ilyesmit mellőzik.

Jobb helyeken legalábbis.

De ez nem az. Itt valakik nagyon nagy görények. Még csak nem is a szerzők, azok hozzák a tőlük várható semmit, de valakik ezt az előadást vállalkozói alapon megcsinálták, és fütyültek arra, hogy a szegedi Dóm téren ezreseket szokás kifizetni egy jegyért, és azoknak a jobbára kis fizetésű vidéki embereknek, akik egy ilyen népnemzeti flottatüntetésre beülnek, azoknak az pénz. És nem kéne egy ilyen minden tartalom, még egy, jó, közhelyszinten, de mégiscsak definiálható üzenet nélkül összegányolt smoncesszel traktálni őket. Hogy a szegedi Dóm előtti színpadon illene tudni elmondani latinul a Miatyánkot. Hogy legalább elérzékenyülhetnének az emberek.

És legalább ne baszogatnák folyton a kunokat.

Rút Ernő

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1997/35. (08. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...