Hát megöregedett, istenem. Sejtessen a címe duhaj orgiákat akár, ebben a filmben valóságos nagyapóként cseppen elénk, maradéktalan spektrumát nyújtva mindama tesze-toszaságnak, amellyel a közvélemény, ha ironikus kedvében van, ezt a családtagot felruházni szokta. Ám arról sem feledkezik meg, hogy tétova és ódivatú botorkálása, láb-alatt-levése végén fényes diadalt arasson, kallódásnak indult sorsokat hozzon rendbe, továbbá kielégülést nyújtson az útjába akadó zilált és artikulálatlan vágyaknak -és ezzel nagyjából a film témájának ismertetését is letudtuk. Hozzátehetnők még, hogy ebben a filmjében magát frájernek álcázva leli meg és vezeti vissza (olykor szó szerint a gonosz karmaiból) a lejtőről fogadott gyermekének vér szerinti édesanyját, miközben saját és imádott nejének válságba jutott életét is megmenti, egyetlen jól irányzott buzogánycsapással mintegy - ámde mi a francnak cselekednők ezt, mármint a film történetének summázását. Ha valakit érdekel, mi van benne, nézze meg.
Ebben a kisreál és abszurd közt ingázó társalgási középszínműben sportzsurnaliszta meg sportzsurnalisztáné, született művészettörténész és möchtegern galériatulajdonos pampognak meg mammognak erkölcsi absztrakciók felett, olyan valódian, hogy hasonszakmákat űző személyes ismerőseink mangafiguráknak tűnnek hozzájuk képest, és közben mi bajuk sincs, már az absztrakcióktól eltekintve. Lakásuk irdatlan, tárgyaik működnek, viszonyaik bársonytalpakon osonnak, az őket fenyegető vészek hullámai pedig elülnek, noch dazu még idejében.
Melyhez tehát mi a frász közünk van, kérdezhetnők, némi joggal, fejünkben a jegyár megspórolásának sanda ötletével, amit aztán elejtünk mégis, mert filmet csinálni, legalábbis idáig úgy tűnt, nagyon tud ez az ember. Egy pofátlan virtuóz, aki fütyörészve, zsebre dugott kézzel, kaszáló léptekkel korzózik a szakadék felé kifeszített kötélen -legalábbis idáig így volt ez. Ebben a filmben azonban mindennek nyoma sincs.
A kamera ugyan itt is, mint W. A. korábbi filmjeiben, embermód fürkész, egyáltalán nem jár tébolyult vitustáncokat, az operatőr ódzkodik a sejtelmes és egyébmód szofisztikált világításoktól; a dialógusok bőbeszédűek, mert a figuráknak van mondanivalójuk, és készséggel teszik közzé azt; a színészek pedig teszik a dolgukat, mindenféle firlefranctól mentesen. A kételyek fogaskerekei közt őrlődő sportzsurnalisztánét adó Helena Bonham Carter egy-egy tekintetének pillanatnyi diszfokuszáltságával számol be arról, hogy mindjárt kettéhasad, de a hossztengelye mentén, míg a bukni kész angyalkát domborító Mira Sorvino kifejleszt magának egy olyan fejhangot, amilyent rendes ember utoljára az inkubátorban hallatott, és végigviszi az egész filmen át (duettje David Ogden Stiersszel, aki a világ leghülyébb bokszolóját formálja egyszerű, embertelen eszközökkel, magasan a legjobb az egész filmben); egyedül a jó öreg F. Murray Abraham vág ádáz pofákat, de, mivel ebben a filmben őt csak képzelik (egy kitalált görög kórus légből kapott karvezetőjeként szolgáltat bizonyítékot arra, hogy W. A. helyre kis Arisztophanész- és még inkább Euripidész-rendezésekkel szolgálhatna, ha akarna), neki szabad.
Ami pedig magát W. A.-t illeti, nos, ő ebben a filmjében pocsék. Lenyugodott, és most jóságot, megértést, életbölcsességet, és ki tudja, mit még, prédikál. Neurózisából oda a kétségbeesés, ami neki magának minden bizonnyal roppant megnyugtató lehet; korábban azonban - no, nem mintha számonkérésként emlegetnénk ezt - valódi félelmeket sejtető idegrohamai bohóctréfává álltak össze, míg ezúttal megmaradnak manírnak. Ráadásul rosszul vezeti elő őket, akárha egy megyei W. A.-hasonmás-vetélkedő ezüstérmesét látnánk ittasan paródiát leisztolni. Egész egyszerűen idegesítő, amit művel. Neurotikus szédülete és öniróniája hebefrén pitizéssé silányult; zsidó mivoltában pedig, ha szabad így kifejezni, Lámed vovból Róth Manó lett.
Íróként és dramaturgként viszont úgy viselkedik, mint akit kezében a Bettelheim-összessel nyomott el a lidércálom: nála a Gonosz mostohának lelke van, Hókuszpók szemrebbenés nélkül igazodik ki a XX. századi izmusok szövevényében, míg Hófehérke vagy Csipkerózsika, vagy minek is hítták ezeket a proto-Barbiekat, virtuális (nem a szó high-tech értelmében, hanem hogy majdnem van neki, de még sincs) bárcával büszkélkedhet. Egyedül a hétfejű sárkány autentikus (csak valamivel kevesebb feje van): bumfordi, hülye és életveszélyes. Õ azonban itt epizódszereplő. Ez egy igen-igen nyugodt, békés, konszenzusra és happy endre törekvő világ. Még abból se lesz hitelrontási per, amikor a főszereplő arról beszél, hogy kis kurvaként is be lehet robbanni Hollywoodba - és eközben a kamera szendén Brooke Shields portréjára téved.
Ebben a világban nincs helye a hisztériába hajló bölcsességű, öngyilkos humorú, saját idegein átevickélő kötéltáncosoknak és labirintuslakóknak, az olyanoknak, mint aki W. A. volt egykoron. Akinek, meglehet, el kéne gondolkoznia azon, nincs-e egy szebb, jobb, lakhatóbb világ ott túl a filmcsináláson, ahol nem kell az embernek antiszemita tetszés szerinti zsidóvicceket előadnia, a kudarc fogalmát is magában foglaló emberi méltóságot kilóra megvennie, kispolgári erkölcsöt prédikálnia élethelyzetek megoldása címén, vagyis összefoglalva, ahogyan W. A. teszi ebben a filmjében, hülyét csinálnia magából.
Rút Ernő
Mighty Aphrodite; színes, feliratos amerikai; 1995, 91 perc; szereplők: Woody Allen, Helena Bonham Carter, Mira Sorvino, Michael Rapaport, F. Murray Abraham; operatőr: Carlo Di Palma; zene: Dick Hyman; írta és rendezte: Woody Allen
