chili&vanília

Az otelló az egyik kedvenc szőlőfajtám, rövid, mindössze néhány hétig tartó szezonjában lehetetlen betelni vele. Leginkább csak úgy, ahogy van, szemezgetve – vicces, ahogy a jellegzetes ízű belső gömböcske kipattan a vastag héjából.

Idén nyáron már szinte minden piacon kaphatók voltak a különböző színekben pompázó, különleges külsejű és nagyszerű ízű paradicsomfélék. A sárga, hosszúkás, kis lila és fekete koktél, piros-zöld cirmos, aztán tűzpiros ökörszív vagy a nagy kerek narancssárga, ami enyhén mandarinos-citrusos ízjegyeket hordoz, és olyan gyümölcsös, hogy az ember önkéntelenül sárgabarackra vagy datolyaszilvára asszociál.

Olaszországban - elsősorban az északi részeken, például Bolognában is - nagy hagyománya van annak, hogy húst tejben sütnek, párolnak. Ez első hallásra kifejezetten furcsának tűnhet, de megéri félretenni a szkepticizmust, a végeredmény ugyanis lenyűgöző. Egyébként régi magyar receptgyűjteményekben is előfordulnak hasonló ételek, legutóbb "növendékhús tejben párolva" címen bukkantam rá egy, a hetvenes években, Romániában kiadott kötetben.

Avagy a kapormártás, a tökfőzelék és a cseh koprovka találkozása némi tárkonnyal. A cseh gasztronómiában igencsak el kell mélyedni, hogy az ember felfedezze magának azt a néhány gyöngyszemet, aminek köszönhetően vonzóvá tud válni.

Számos nagyszerű, hétköznapi desszertünket köszönhetjük az osztrák konyhának. Vegyük például a császármorzsát vagy a stíriai metéltet. Utóbbi valójában "stájer" metélt, hiszen Ausztria legzöldebb, erdős részekben és hegyekben gazdag tartományából származik. Nem keverendő össze az (erdélyi eredetű) vargabélessel, ami nem más, mint rétestésztalapok között megsülő cérnametélt, túróval és mazsolával.