Rádai Andrea

Lisetta beveszi, hogy maga Gábriel arkangyal akar vele kefélni, Calandrinóval pedig simán elhitetik, hogy terhes, Tessa pedig beadja a férjének, hogy (még véletlenül sem a szeretője, hanem) kísértet zörget az ajtón. Nem sok minden változott Boccaccio Dekameronja óta: ma is a hazugságok, álhírek korszakát éljük. A reneszánsz novellagyűjtemény járványügyi fejtegetései is hátborzongató pontossággal rárímelnek a mára, és az ember, ahogy akkor, úgy most is: élni akar.

Jól vagyok, de azért jobb lenne, ha nem online lenne, és nem kéne improvizálni – mondják a színészek a Köztünk marad című „online interaktív színházi játék” elején. Egyértelműen mély víz ez számukra, Pallag Márton és Simkó Katalin mégis vállalta a hagyományos színházi keretek és a komfortzónájuk elhagyását – és persze mi, a közönség is idegen tájakra merészkedünk velük, így végig benne van a levegőben az érzés, hogy – alkotók és résztvevők – együtt nézzük, mi sül ki ebből az egészből, és ennek már önmagában van izgalma, tétje.

A játék hevében egyszer kiléptem egy autó elé, legutóbb pedig egy plakátot ragasztottam a laká­som ajtajára, hogy a többi lakót is tájékoztassam: az óriáshangyák háborúra készülnek, de mi felvesszük ellenük a harcot. Nem, nem őrültem meg. De úgy kilépni a rutinból, hogy a hétköznapok valóságából magam építhetek fel valami újat: szédítő érzés.

A járványhelyzetben sok alkotó olyan formákkal kezdett kísérletezni, amelyek a digitális térben is működhetnek – vállalva akár az esetleges kudarcot vagy azt, hogy amatőr bukdácsolásnak tűnjön az egész.

A színházak bezárása és az előadásgyártásban beálló kényszerű szünet egyik fejleménye, hogy az alkotók és a szakemberek megpróbálják újradefiniálni, mi is az a színház.

Az online streaminget már a vírusválság előtt is használták egyes társulatok. A mostani helyzet viszont nem hagy választást: sokak számára a közvetítések, a bejelentkezések lehetnek a továbbélés záloga. A színház mindig a jelenre reagál – most az otthon ülő néző igényeihez kell alkalmazkodnia.

Gyakran merül fel bennem a kérdés még teljesen profi, jól megcsinált, egyébként élvezetes előadás esetén is, hogy egy rendező – főleg, ha nem kortárs szöveghez nyúl – vajon miért éppen a kiválasztott drámát rendezi meg.

Ugyanazok a mondatok hangzanak el, mint Tarr Béla 1979-es filmjében, melyben amatőrök improvizáltak a rendező által adott szituációk, keretek között: profi színészek, kimerevített, beállított pózok és absztrakt díszletek 2020-ban a Trafó színpadán – Pass Andrea rendező nem pusztán adaptálta a filmet, hanem szó szerint és talán túlságosan is színházat csinált belőle.