És sokszor az is, például technikailag mintha a mozikorszak legelején járnánk. Ám ez a forrongás és kísérletezés sok szempontból érdekesebb, mint számos bevett, kiszámíthatóan működő gyakorlat, és ezáltal alighanem a színház lényegéhez is közelebb áll, hiszen sokkal intenzívebb az az érzésünk, hogy bármi megtörténhet. Igen, még úgy is, hogy csak a képernyőt bámuljuk.
A digitális térbe tett kirándulások hozzátesznek ahhoz a tudásunkhoz is, hogy mi az, ami tényleg fontos a színházban, s felülírják a félelmeket, amelyek szerint a digitális színház kiüthetné az analóg formákat. Világossá vált az is, hogy még csak nem is versenyeztethetők egymással, de valamit kezdeni kellett a kényszerhelyzettel. Érvényes válasznak tűnhet az is, ha egy művész egyelőre csak vár, mert nem tudja máshogy elképzelni a színházat, vagy épp az otthoni körülményei nem kedveznek a kísérletezésnek; esetleg épp azt kutatja, hogy tágítható-e a színház fogalma, eszköztára.
Egyértelmű és vitatható esetek
A határok elmosódását izgalmasnak tartom, mert a nyitott színházfogalmak közelebb állnak hozzám, mint a kizáróak. Az itt említett példák – javarészt külföldi előadások, amelyek egyenesen az online térbe készültek – egyelőre abban segíthetnek, hogy még alaposabban körüljárjuk a színház fogalmát. Ezen digitális színházi alkotások nagy része élő: nem előre felvett anyagokból összevágott, színházi emberekkel készült filmet lát a néző, hanem a színészek élőben jelentkeznek be valamelyik platformon (általában a Zoomon), amely így lényegében színpaddá válik, a nézők pedig szintén egy alkalmazáson keresztül követik a livestreamelt előadást. Vagy egyszeri alkalomról van szó, amit – pénzért vagy ingyen – mindenki számára elérhetővé tesznek a továbbiakban is, vagy – pont úgy, mint az analóg színházban – az előadást a bemutatót követően, előre meghirdetett időpontokban többször megismétlik (akár fizető nézőknek), természetesen élőben.
Az elmúlt hetekben rengeteg ilyen, az egyéni akciókon túlmutató, átgondolt és társulati együttműködésre épülő előadás született. Az egyik első a washingtoni Convergence Snapshots című produkciója volt, amelyet már március 27-én láthatott a közönség. Asif Majid darabját korábban rendes színházi körülmények között tervezték bemutatni, de mivel a mű eleve telefonbeszélgetésekre épül, könnyen és gyorsan lehetett a virtuális térbe és a vírushelyzet fikciós keretébe adaptálni. A társulatnak a szokásos, előadás utáni közönségtalálkozóról sem kellett lemondania, egy Zoom-meetingen keresztül beszélgethettek a nézők az alkotókkal.
A Forced Entertainment End Meeting for All című háromrészes produkciója azzal foglalkozik, hogy a színház élősége – vagyis a véletlen súlya, a hibák lehetősége, a kiszámíthatatlanság – hogyan jelenhet meg a virtuális térben, egy Zoom-meeting keretén belül. Míg sokunk életének állandó és bosszantó velejárói lettek a virtuális találkozókat megszakító és kizökkentő mozzanatok (a háttérben megjelenő kisgyerekek, klaviatúrára telepedő macskák, fúrni kezdő szomszédok és a netkapcsolat elégtelenségei miatt fellépő szellemhangok), a Forced Entertainment egyenesen ezekre építi a színház mibenlétét firtató és játékos sorozatát.
Az élőség különleges aspektusával kísérletezik egy antwerpeni színház, a SKaGeN & De Studio WatchApp #1 – Emmi & Leo című produkciója, mely Daniel Glattauer magyarul Gyógyír északi szélre címen megjelent művén alapszik. A könyv a két főszereplő e-mailezéséből áll, a SKaGeN alkotói ezeket adaptálták WhatsApp-üzenetekre, amelyeket a „nézők” négy héten át kapnak meg fogmosás, főzés, munka közben vagy éppenséggel éjszaka. Vagyis a voyeurködés izgalmán túl a nézők a kiszámíthatatlanság és a real time dramaturgia érzetén keresztül is megtapasztalhatják az élőséget.
Nevetés nélkül
A színház másik lényegi eleme a visszajelzés: még a legzártabb struktúrájú előadásokban is van oda-vissza áramlás, a színészek érzik a közönség rezgéseit, unatkozik-e néző, viszolyog-e a látottaktól, vagy épp le van nyűgözve, arról nem is beszélve, hogy bizonyos produkciók eleve interakcióra épülnek. Épp ezért lennék kíváncsi Bill Irwin komikus In-Zoom című előadására, amely azt próbálgatja, hogy a burleszk adaptálható-e videochatablakokra, például azáltal, hogy az előadók jobban használják az arcukat, vagy játékba hozzák az osztott képernyőben mint vizuális eszközben rejlő lehetőségeket is. Ha egy időzónában lennék Irwinnel, megnézhetném, (technikailag) hogyan oldja meg, hogy lássa, hallja a közönség reakcióját, főként a nevetést.
A digitális produkciókat közvetítő platformokon – a videoablak alatt, mellett – általában lehet kommentelni, ami felfogható a közönség reakciójaként is. Sőt teljesen más perspektívákat nyithat, ha a néző sokkal konkrétabban, azaz verbálisan is végig meg tud nyilvánulni. Ez persze sok egyéb kérdést is felvet, például azt, hogy mennyire vonják el a nézők vagy a játszók figyelmét a folyamatosan érkező kommentek? Érdemes-e, lehet-e alkalmazkodni ehhez a megváltozott figyelemhez, vagy inkább keretek közé kellene szorítani a kommentelés lehetőségét? Mit lehet kezdeni a trollkodással?
A zürichi Schauspielhaus Dekalog című projektsorozata Krzysztof Kieślowski azonos című televíziós sorozatán alapszik, és közvetlenül a nézőkhöz fordul a jó és a rossz természetével kapcsolatos kérdéseivel. Christopher Rüping, a rendező a Theatertreffen egyik szakmai beszélgetésén azt nyilatkozta, hogy számukra a „korlátozó” megoldás működött: a nézők az előadás elején és végén kommentelnek, igaz, a produkció dramaturgiai struktúrájának is ez az alapja. A TRIP Bánk bán per című előadásának online közvetítésre adaptált változata végig engedi a kommentelést, és egy ponton feltesznek egy kérdést a közönségnek is, akik emotikonokkal szavazhatnak.
A visszajelzés, az oda-vissza áramlás nehézségei már csak azért is jelentkeznek erőteljesebben a digitális térben, mert a nézők nem tudnak közösségként működni (vagy sokkal lazább közösséget alkotnak), így a játszók is leginkább frontálisan tudnak megnyilvánulni. Ezen a nézők számának csökkentésével lehet segíteni, aminek legradikálisabb formája az egyszemélyes (vagy jelen esetben egy készülékes) színház. Ilyen volt Adorjáni Panna és Láng Dániel Közelebb című előadása is, amelyben az a vegytiszta odafigyelés, odafordulás, amit nézőként kaphattam, felért a legjobb színházi élményeimmel. De ide sorolható az Örkény Színház Vers csak neked akciója is, ennek keretében a társulat színészei telefonon hívják fel a jelentkezőket, és elmondanak egy verset.
A telefonos forma egyébként nem újdonság, ahogy a fentebb tárgyalt módszerek sem: számos színházcsináló már régóta kísérletezett velük. Az egyesült államokbeli Candle House Collective egy pillanatig sem kérdőjelezi meg saját színház mivoltát, és már régóta kínál színházi élményeket telefonbeszélgetéseken, e-maileken, chaten keresztül. Elsősorban azoknak, akik nem vagy csak nehezen jutnának el színházba. Milyen magától értetődőnek tűnik ez a szemlélet most, a bezártságban! Pedig rengeteg ember él állandóan „karanténban”, csak erre ritkábban gondoltunk eddig.
Immár egész fesztiválok is az internetre költöztek. A német nyelvterület legjelentősebb fesztiválja, a berlini Theatertreffen a versenyprogramba beválogatott tíz előadásból hatot tett egy-egy napra online elérhetővé. Ezek a felvételek persze nem ebből a célból készültek, ám a szakmai beszélgetések tematikája már a jelenlegi helyzethez alkalmazkodott: a résztvevők a digitális színház lehetőségeiről vitatkoztak. A Gateshead International Festival of Theatre (GIFT) talán még talpraesettebben alkalmazkodott. Minden programjuk online zajlott, és az internet sokszínűségét felmutatva a legkülönfélébb műfajokat vonultatták fel: voltak podcastok, live-beszélgetések, rádióműsorok, koncertek, még gyerekprogramok is, és természetesen előadások, amelyek vagy eleve jól működtek felvételről, vagy úgy adaptálták az internetre, hogy az hozzá is adott esztétikai értékükhöz. A cikk írásának idején zajló, romániai Homefest pedig kifejezetten az online térbe adaptált vagy eleve oda készült előadásokat válogatta egy csokorba, felmutatván, hogy mind minőségileg, mind mennyiségileg, mind a kérdésfeltevések releváns volta miatt érdemes és lehetséges ezekre a kezdeményezésekre egy szakmailag színvonalas fesztivált építeni.
