Kétségtelen, hogy a veszélyhelyzet kitörése óta az egyik legjelentősebb előadó-művészeti projektet a TRIP hozta létre az Első Magyar Karanténszínház elindításával. Igaz, a Literával közös karanténdráma-pályázatra beérkezett művek előadásai a színház legkevésbé élő vagy interaktív formáit mentik át a digitális térbe. Esetükben tehát nem annyira színházról, mint inkább színházpótlékról beszélhetünk, ami azzal is számol, hogy néha elég tud lenni, ha látjuk a képernyőn Láng Annamáriát vagy Trill Zsoltot, amint kiejti a száján, hogy koronavírus. De azért nem mindig.
A karanténdráma-pályázatra beérkezett művek közül e cikk megírásáig hármat mutattak be (a felvételek most is elérhetők a Facebook-oldalukon). A felolvasószínházi előadások létrehozásához összejött egy kisebb stáb – nyilván a megfelelő járványügyi óvintézkedések betartásával –, ami önmagában kilengésnek, izgalomnak számít mostani életformánkban. Az élvezhetőség egészen különböző fokain álló darabok a koronavírus okozta helyzetre reagálnak, azonban érződik rajtuk, hogy – ahogy a pályázati kiírás, úgy – a darabok központi gondolatai is a krízis elején fogantak, s már ma kissé elavultnak hatnak, alig 3, 2 vagy 1 héttel a bemutatójuk után. Tasnádi István a feszültséget végig fenntartó drámája például a teljes kijárási tilalomból indul ki, a munka nélkül, szárnyaszegetten vergődő színészek impróznak valóság és játék határán. Mangó Gabriella (főtevékenysége szerint: természetgyógyász) Rómeó és Júlia történetébe csengő-botló rímekkel adaptálta bele a karanténhelyzetet, a halottakról vizionált képeit tekintve inkább a veronait, mint a magyarországit. Varga Péter Iván utánérzéses jelenete egy disztópikus közhelyet bont ki: nem lehet eldönteni, hogy tényleg egy nagy katasztrófa utáni sci-fibe csöppentünk-e, vagy csak játék az egész.
Persze még nem látszik a vége, és hátravan két dráma is.
