Színház a képernyőn

A füstölt lazac íze

Színház

Az online streaminget már a vírusválság előtt is használták egyes társulatok. A mostani helyzet viszont nem hagy választást: sokak számára a közvetítések, a bejelentkezések lehetnek a továbbélés záloga. A színház mindig a jelenre reagál – most az otthon ülő néző igényeihez kell alkalmazkodnia.

A minap az egyik kollégám – természetesen egy online beszélgetésben – azt mondta nekem: „Ezt még élő színházban láttam.” Sosem gondoltam volna, hogy ilyen gyökeres fordulatot vesz az életünk, és felmerül, hogy a felvételről, képernyőn látott színházakhoz képest kell megkülönböztetni az igazi színházat. Hiszen a színháznak elvileg az a lényege, hogy játszók és nézők ugyanabban a térben tartózkodnak. (Vannak persze ez alól is kivételek, például amikor a szereplők csak online jelentkeznek be, vagy amikor pusztán csak egy rakás instrukciót és egy szövegkönyvet hagynak hátra a nézőknek, ahogy történt ez például Ivana Müllernek a MU Színházban vendégeskedő, We Are Still Watching című előadásában 2016-ban.) A közös térnek nem kell feltétlenül egy színház épületében lennie, előadás bárhol megvalósulhat: elhagyatott gyárépületben, fitneszteremben, plázában, barlangban és persze az utcán is. Még az is ér, ha mindössze egyetlen néző és egyetlen játszó van jelen, sőt bizonyos vélemények szerint az is, ha a néző nincs is (elsőre) tisztában azzal, hogy néző. A megismételhetetlenség és az együttesen átélt élmény a színház leglényegesebb mozzanata, vagyis az, hogy amikor az ember elkezd nézni egy előadást, potenciálisan bármi megtörténhet. Az esetek többségében persze a szokásos módon lemegy a Sirály meg a Hamlet, de elméletileg lehetséges, hogy mondjuk egy néző felmegy a színpadra, és közli Arkagyinával, milyen csapnivaló anya, vagy az egyik színész egyszer csak azt mondja, neki ebből elege van, majd fogja a dzsekijét és hazamegy. Ez a bármi, az itt és most energiája élteti a színházat – ezért nem jöttek be a mozi megjelenésével a színház halálát vizionáló jóslatok. A képernyőn nézett színház látszólag minden ízében ellentmond ennek, de azért nem ennyire egyszerű a képlet, és már a járványhelyzet előtt is létezett képernyőszínház, annak minden előnyével és korlátaival együtt.

 

Jude Law szemöldöke

Magától értetődő, de fontos hangsúlyozni, hogy a dokumentálás szempontjából milyen jelentősége van a színházi előadásokról készült felvételeknek, melyek híján a színháztörténésznek a sötétben tapogatózva, mindössze a színlap, néhány fotó és a kritikák alapján (ha egyáltalán fennmaradtak) kellene képet alkotni a régvolt előadásokról. A tanításban, színházi alkotók és szakemberek képzésében is gyakran használnak felvételeket, és – bár nem mindenki vallaná be – fesztiválválogatók is szoktak előadásokat csak videó alapján meghívni. Kritikusok is sokszor frissítik fel a memóriájukat a segítségükkel.

A színházi előadásokról készült felvételek természetesen nem helyettesítik a színházi élményt, nem is ez a feladatuk. Még a magas minőségű, legalább három kamerával felvett, érzékenyen megvágott, profi felvételeknek is vannak korlátai, hiszen mégiscsak valaki másnak a szemén keresztül kell nézni egy előadást: a kamera irányítja a tekintetünket, a kamera mondja meg, hogy éppen mi a fontos abból, ami a színpadon zajlik. (Ennek persze van jó oldala is: a londoni National Theatre középerkélyének 12. sorából például biztos nem lehet látni, ahogy Jude Law szemöldöke megrándul, míg a felvételeken a közelik is árnyalhatják a befogadást.)

Vannak azonban felvételek, amelyek nemcsak a szakmai, hanem a szélesebb közönség számára is érdekesek lehetnek. Biztos vagyok például abban, hogy – főleg ma már – elenyésző azok száma, akik élőben látták a Csirkefejet Gobbi Hildával vagy az Ascher Tamás-féle Három nővért azokhoz képest, akik felvételről. Igaz, ma az egész országot lázba hozó, legendás előadásokból jóval kevesebb van, és a köztévé színházi közvetítéseinek száma is csekély – viszont a képernyős színháznak azóta megszületett a teljesen kortárs változata is: a live streaming. Ez elvben annyit jelent, hogy az előadást élőben, rendes offline közönség előtt játsszák, és közben élőben is – profi módon, HD minőségben – közvetítik a világ számos pontján, mozikban: így valamennyire megmarad a megismételhetetlenség érzése is. De az is előfordul, hogy a live streameltnek nevezett előadás annyira mégsem live, mert néhány órával, néhány nappal később vetítik (ez már csak az eltérő időzónák miatt is praktikus), vagy egyszerűen megismétlik, immár felvételről.

A live streaming mára egy egész üzletággá nőtte ki magát, a legnagyobb sztárokat felmutatni tudó helyszínek, mint például a londoni National Theatre rendre streameli az előadásait. Legnagyobb sikerük a Hamlet volt, Benedict Cumberbatch-csel a főszerepben, amit több mint egymillióan láttak szerte a világon Tokiótól San Franciscóig. Az NT Live előadásai Magyarországon is hozzáférhetők, Jude Law említett szemöldökéhez a budapesti Uránia moziban volt szerencsém az Obsession (Megszállottság) című Ivo van Hove-rendezést nézve. (Friss hír, hogy az NT Live előadásai április 2-ától egy hétig ingyenesen elérhetőek lesznek.) A New York-i Metropolitan is közvetíti bizonyos produkcióit, ezeknek Budapesten az Uránia és a Müpa biztosítja a helyszínt.

Amikor az élőben közvetített előadások megjelentek, sokan kongatták a vészharangot attól félve, hogy a közönség kevésbé lesz kíváncsi saját, lokális színházának előadásaira, ha amúgy kifogásolhatatlan minőségű produkciókat láthat – sokkal könnyebben elérhetően – a moziban. A Nesta innovációs alapítvány 2014-es kutatása azonban ennek ellenkezőjét találta nagy-britanniai adatok alapján. A műfaj védelmezői szerint a live streaming nem a színház helyett van. Ahogy Lyn Gardner brit kritikus fogalmazott a The Guardianben: „Pontosan tudom, hogy a friss lazacnak és a füstölt lazacnak nem ugyanolyan az íze, de ez nem gátol meg abban, hogy mindkettőt meg akarjam kóstolni.”

Az NT és a MET modelljétől némileg különböznek azok a kezdeményezések, amelyek már felvett, nem feltétlenül futó előadásokat kínálnak a „vásárlóknak” havidíjért vagy alkalmanként fizetett, egy színházjegy áránál jóval alacsonyabb összegért, a néző pedig a saját laptopján streamelhet. A StageRussia oldalán például a moszkvai Vahtangov és a Szatirikon színházak előadásai láthatók, Rimas Tuminas és Jurij Butuszov rendezései orosz nyelven, angol felirattal. A DigitalTheatre többek között a Royal Shakespeare Company, a The Old Vic és a Donmar’s King Cross produkcióit kínálja, és persze klasszikus musical-, opera- és balett­előadásokat. A Broadwayn bemutatott darabokat meg lehet tekinteni a BroadwayHD-n. Stream és stream között is van tehát különbség, a moziban streamelt előadások kedvéért mégiscsak ki kell mozdulni otthonról.

 

Oda a varázs

A társulatok eddig viszonylag ritkán live streamelték a saját előadásaikat, pedig – a mostani helyzettől eltekintve is – egészen érdekes tanulságokkal járhat egy-egy ilyen kísérlet. Az angliai Forced Entertainment nevű, színházi formákkal kísérletező csapat Quizoola című maratoni előadásának rengeteg nézője volt online, pedig nem történt benne más, csak két bohócnak maszkírozott színész kérdéseket tett fel egymásnak – hat órán keresztül. Egyik legemlékezetesebb színházi (sic!) élményem pedig a Complicité társulat The Encounter című streamelt előadása volt: nemcsak hogy nem zavart a teljesen áthidalhatatlan távolság, a profi és teljesen láthatatlan stáb létrehozta, ún. binaurális hangokon alapuló hanghatásoknak köszönhetően tényleg a brazil őserdőkben és Simon MacBurney, az előadó fejében éreztem magam. Magyar színházi vonatkozásban számomra a Tanyaszínház közvetítette Hangos disznók harapnak című előadásának a bemutatója volt emlékezetes, melyért egyébként vajdasági falvakba kellett volna utazni.

Akár moziban, akár otthon streamelünk, színházi élményünk híján marad az interaktivitásnak. A közönség reakcióira vagy a nézők bevonásával keletkező energiatöbbletre épülő előadások meghalnak a képernyőn. Még az olyan, nem is a legprogresszívebb hatásokkal operáló darabok, mint amilyen a Kolibri Színház a járvány kezdetén néhány napra elérhetővé tett Bors nénije sem működött a YouTube-on: tömegpszichózis nélkül, egy laptopot vagy a tévét bámulva a gyerekek nem énekelnek és ugrálnak együtt a színészekkel, oda a varázs. A szintén brit Coney nevű társulat 2014-ben azonban izgalmas kísérletet tett arra, hogy az online közönséget is bevonja: a laptopjuk előtt ülő nézők beszélgethettek egymással, választhattak a kameraállások között és kapcsolgathatták a lámpákat is. Az eredmény elég kaotikus lett: a módszer még csiszolásra szorul.

Akárhogy is, egy jó darabig kénytelenek leszünk elfogadni, hogy a színház is fedezékbe vonul, és egyelőre a képernyőn él tovább. És ki tudja, még az is lehet, hogy ez sosem látott, innovatív megoldásokra, izgalmas kísérletekre sarkallja majd az alkotókat.

 

Neked ajánljuk