Gyakran merül fel bennem a kérdés még teljesen profi, jól megcsinált, egyébként élvezetes előadás esetén is, hogy egy rendező – főleg, ha nem kortárs szöveghez nyúl – vajon miért éppen a kiválasztott drámát rendezi meg. A Trafó és a székesfehérvári Vörösmarty Színház koprodukciójában készült Éhséget nézve viszont egy pillanatig sem kétséges, hogy a rendező Nagy Péter István megszólítja a mai nézőt.
Wass Albert bekerült a Nemzeti alaptantervbe, a délszláv háborús bűnösöket mentegető, sok szempontból vitatható álláspontot képviselő Peter Handke tavaly Nobel-díjat kapott – a több mint száz éve íródott regény ott tükröződik ezekben az eseményekben. Az előadás meg is jeleníti az idős Knut Hamsunt (akit Galkó Balázs alakít, már ez is frappáns ötlet), amint felolvassa Hitlert dicsérő írását. Neki elvben nincs sok köze ahhoz a Knut Hamsunhoz, aki huszonévesen írta meg az alkotással küzdő, pályakezdő író delíriumos nyomorúságát, de persze mi, befogadók hajlamosak vagyunk a Hitlert dicsőítő írásai felől megközelíteni a norvég szerző teljes életművét. Ám Nagy Péter István rendezése azt mutatja meg, hogy minden értelmezés egyszerre érvényes és igaz. Erre semmilyen publicisztika nem képes, csak a művészet. Az előadás vizuálisan is nagyon izgalmas. A Trafó Klub kis színpadján egy multifunkcionális bódét mozgatnak, forgatnak, használnak ki a végletekig a színészek. Az élő filmes effekteknek, az egymásra vetülő képeknek, a kinagyított részleteknek köszönhetően megsokszorozódnak a perspektívák.
Domokos Zsolt ragyogóan oldja meg a főszerep adta nem kis feladatot, és a többiek alakítása harmóniában van a szürreálisan groteszk, a valóságba bele-belekapó játékstílussal. Minden szempontból üde, szellemes és nagy formátumú előadás, szinte szétrobbantja a szűkös stúdiószínházi teret.
Trafó Klub, március 5.
