A rendező, Szivák-Tóth Viktor elsősorban a színházi nevelés műfajában aktív: a civilekből álló alkotócsoport, a KB35 Inárcs tagja, de dolgozott a FAQ Színházzal és a Kerekasztal Színházi Nevelési Központtal is, a vírus előtt pedig a Láthatáron Csoporttal készült Pitbull Kamilla Gimnázium című, iskolai bullyingról szóló előadását mutatták be. Szivák-Tóth ezúttal is, a Szkéné Színház és a Szkéné ifjúsági-közösségi műhelye, a Rakpart3 szervezésében létrejött, „minden bátor érdeklődőnek” szóló előadásában is a színházi nevelési előadásokból ismert eszközöket használja fel, vagyis egy adott témát, problémát körüljárva bevonja, véleményformálásra, együtt gondolkodásra, esetleg alkotásra serkenti a közönséget. A nézők ötletei valamilyen módon mindig beépülnek az ilyen előadásokba vagy az azt követő foglalkozásba, ám míg egy „átlagos” színházi nevelési előadásban vannak előre kitalált, frontális jelenetek, itt szinte minden a közönségen múlik.
A szokásos ismerkedő-bemelegítő körök után két külön Zoom-szobába vonultunk, hogy több lépésben, többféle feladaton keresztül építsük fel egy fiatal férfi és nő személyiségét, akikről csak annyit tudtunk, hogy középiskolás korukban keletkezett valami közös titkuk, és azóta nem beszéltek egymással. A színészek ez alapján improvizálták a jeleneteiket, rögzített szövegük tehát egyáltalán nem volt, és előzetes kapaszkodóik is alig. Az online térben zajló előadás tehát a legvégső határig vitte azt, ami színháziként valósulhat meg ebben a közegben: az élőzés elevenségét és a megismételhetetlenséget. Ez a szűkebb értelemben vett színházi rész szinte alig pár perc volt a több mint háromórás előadásban – talán ezért is tudott elsöprő erővel hatni, amellett persze, hogy a nagyjából közmegegyezéssel kihozott hősöket, konfliktusokat, kapcsolatrendszereket láthattuk a képernyőn hús-vér alakot ölteni.
Ebből is látszik egyébként, hogy a járványhelyzetből fakadó (kényszer)megoldások és kísérletek mintha jobban kedveznének azoknak a műfajoknak, amelyek a nézőt egyenrangú félként vagy résztvevőként kezelik, és legalább részben improvizáción alapulnak. Egy erősen szövegközpontú, frontális előadás – még ha az online térbe is készült – sokkal inkább hat konzervként, halott anyagként, és még a sötét nézőtéren üldögéléshez képest is passzívabb befogadásra készteti a nézőt. A különbség nem csak az interaktivitás miatt van: a kísérletezőbb jellegű előadó-művészeti műfajoknál és társulatoknál, mivel eleve több teret hagytak a játékosságnak és a határátlépéseknek, sokkal rugalmasabban tudnak reagálni egy-egy új helyzetre.
A Köztünk marad – frappánsan használva a legváltozatosabb digitális eszközöket – az online teret is belakja. Online szavazunk, és az eredmény rögtön grafikonokba rendeződik; a Zoom képernyőmegosztó funkciójának köszönhetően látjuk, hogyan születik meg hősünk álláskereséshez használt önéletrajza; a két szereplő először chaten ír egymásnak (és ez az egyik legizgalmasabb jelenete az előadásnak, mivel mi találjuk ki az üzenetek szövegét, ekképp már mi magunk is szerepet játszunk, még ha csak a chatablakon keresztül is), majd felhívják egymást Messengeren.
A néző és alkotó közötti partneri viszony, a demokrácia több szinten is megnyilvánul. Az előadás egészét, a teljes közönséget Szivák-Tóth koordinálja, a bontott csoportokat pedig Hodászi Ádám és Szemerédi Fanni. Szerepük inkább a moderátoré, mint az irányítóé, arra is figyelnek, hogy lehetőleg mindenki megszólaljon és senkiben se rekedjen benn semmilyen mondanivaló. Azzal a pozíciójuk adta lehetőséggel sem élnek, hogy bárkit lenémítsanak, ezt legfeljebb kérik a résztvevőktől, ha a helyzet úgy hozza.
A demokratikus működésnek az előadás szempontjából vannak persze hátrányai is. Valódi részvétel a technikai adottságok miatt csak úgy jöhet létre, ha a nézők nincsenek sokan, így egyszerre mindössze tizenketten tudják nézni az előadást, és néha még így is eluralkodik a káosz (és a hangzavar, bár ez az online beszélgetések sajátossága is), illetve nagyon leülhetnek, elhúzódhatnak a csoportmegbeszélések. Ugyanakkor össze is kovácsolódik ez a kis közösség: a játékvezetők, de különösen a színészek civiles jelenléte, izgalmuk, félelmeik felvállalása is sokat segít ezen. Meg a tudat, hogy egy kísérlet részesei vagyunk: valami nagyon új elején.
zkéné/Rakpart3, május 27.
