Bizonytalan anyagi helyzete miatt (hol volt akkor még a koronavírus!) raktárból előkotort jelmezekkel és díszletelemekkel mutatta be a Katona József Színház a Kamrában Zsámbéki Gábor rendezését. A turkálós, reciklált cuccok tulajdonképpen illenek az előadáshoz, de végig az volt az érzésem, hogy nem ártana kissé kiszellőztetni őket a napfényben. Pedig némi várakozásra adott okot, hogy Zsámbéki ezúttal olyan szöveghez nyúlt, mely nem dráma, és – noha világszerte sok színpadi feldolgozása létezik – nem is kiált egyértelműen színpadért. Ryszard Kapuściński könyve az utolsó etióp császár, Hailé Szelasszié végnapjairól szól. A lengyel újságíró az uralkodó – életben maradt, nem bebörtönzött – híveivel, hivatalnokaival beszélgetett, s e beszélgetésekből írta meg a császár hatalmi rendszerének mindennapjairól, működéséről és bukásáról szóló regényét. A könyvet 1978-as megjelenésének idején az Edward Gierek vezette Lengyelország és egyéb kelet-európai diktatúrák allegóriájaként értelmezték.
A császárt ezért nem is érdemes dokumentarista riportként olvasni: a szöveg megalkotottsága ugyanis – és ezt kutatások erősítették meg – felülírta a tényeket. A szerző egyik bravúrja az, hogy a nevük kezdőbetűivel jelölt megszólalók a saját nézőpontjukból mind kritikátlanul, legfeljebb mentegetőzéssel viszonyulnak az uralkodóhoz, és szavaiknak ez az „álnaivitása” kelt megütközést az olvasóban, illetve leplezi le a személyi kultuszt építő és zsarnoki módszereket. Az elvben élőbeszéd-alapú szövegek viszonylag egységesen stilizáltak, a megszólalók többsége irodalmiasan, hosszan kígyózó körmondatokban beszél – nyilván alaposan át kellett dolgozni a szöveget ahhoz, hogy a színpadon is érteni lehessen (dramaturg: Török Tamara). A játszók többsége több szereplő szövegét mondja el a szertartásmestertől a tollminiszteren át a császár „kakukkjáig” (aki meghajlásával jelezte, ha elmúlt egy óra), vagy a hálószobaszolgáig, akinek egyebek közt az volt a feladata, hogy letörölje az alattvalók cipőjéről a császár pincsijének „nyomjelzését”.
A helyszín olyan, mint egy elhagyatott padlás vagy talán óvóhely: megroggyant szekrény, zongora, kályha, a régi ragyogást nyomokban sem mutató, poros csillárok. A padlón szemét: téglatörmelék, kartondarabok, nagy nejlondarab. Díszlete mindannak, ami elmúlt. Időnként dübörgés hallatszik, és hullik alá a vakolat, egyszer még a kályha is hamut okád: repedések mutatkoznak a császárság intézményében, dúl odakinn a forradalom. A szereplők ilyenkor egy pillanatra megállnak, nézik a romlást, tekintetükben benne van a tudás, hogy a végzet elkerülhetetlen. A császár maga egyébként nincs jelen, legfeljebb a szereplők történetei, beszámolói testesítik meg. A színpadon nyolc férfi (Bán János, Bezerédi Zoltán, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Kocsis Gergő, Szacsvay László, Vizi Dávid), egyikük – Kocsis – magát Kapuścińskit játssza. Kívülállóságát főleg lezser farmernadrágja és inge jelzi. Hajdani eleganciáról árulkodik a többiek öltözete: többnapos hordástól gyűrött zakók, ingek.
Színházilag meglehetősen eszköztelen és ebből a szempontból kissé érdektelen is az előadás: a játszók mondják a szövegüket. A karakterek összemosódnak, mert köztük legfeljebb a színészek különböző habitusa miatt látszik különbség. Amikor nem beszélnek, gondolataikba merülve üldögélnek, álldogálnak. Kissé gondterhelten bele-beletúrnak hajukba, egyesek a tenyerükbe hajtják a fejüket, mások mintha a körmüket rágnák. Néha mintha nekiindulnának, de ilyenkor annyi történik, hogy átmennek a színpad másik oldalára vagy leveszik a zakójukat. Némelyik jelenet kicsit jobban dramatizált: a külföldi újságíróknak sajtótájékoztatót tartó császárt Elek Ferenc jelzésszerűen eljátssza: áll a kályha, azaz egy pódium mögött, mögötte sorakoznak az emberei. A színpadi cselekvések illusztrálnak, épphogy megpiszkálják az előadás statikusságát.
Ez a visszafogottság persze a szöveget helyezi előtérbe, melynek színpadra állításával Zsámbékinak alighanem az lehetett a célja, hogy az áthallások révén és a párhuzamok (időbeli, egyszersmind földrajzi értelemben vett) egzotikumával szólítsa meg a nézőt, aki kuncoghat vagy megdöbbenhet az etióp Szelasszié hetvenes évekbeli és Orbán mai magyarországi rendszerének hasonlóságain. Például azon, hogy akkor és ott sem számított, mennyire kompetens egy hivatalnok, csak a lojalitása volt a fontos. Hogy a korrupció és a tudatlanságban tartott tömegek hogyan működtek kötőanyagként a zsarnoki rendszerben. Hogy a nyomor miatt aggódó külföldi hangokat hogyan értelmezték a belügyekbe való beavatkozásnak. A módszer működött is a Kádár-korban.
Katona József Színház, március 6.
