Színház

A régi ruha

Ryszard Kapuściński: A császár

Színház

Bizonytalan anyagi helyzete miatt (hol volt akkor még a koronavírus!) raktárból előkotort jelmezekkel és díszletelemekkel mutatta be a Katona József Színház a Kamrában Zsámbéki Gábor rendezését. A turkálós, reciklált cuccok tulajdonképpen illenek az előadáshoz, de végig az volt az érzésem, hogy nem ártana kissé kiszellőztetni őket a napfényben. Pedig némi várakozásra adott okot, hogy Zsámbéki ezúttal olyan szöveghez nyúlt, mely nem dráma, és – noha világszerte sok színpadi feldolgozása létezik – nem is kiált egyértelműen színpadért. Ryszard Kapuściński könyve az utolsó etióp császár, Hailé Szelasszié végnapjairól szól. A lengyel újságíró az uralkodó – életben maradt, nem bebörtönzött – híveivel, hivatalnokaival beszélgetett, s e beszélgetésekből írta meg a császár hatalmi rendszerének mindennapjairól, működéséről és bukásáról szóló regényét. A könyvet 1978-as megjelenésének idején az Edward Gierek vezette Lengyelország és egyéb kelet-európai diktatúrák allegóriájaként értelmezték.

A császárt ezért nem is érdemes dokumentarista riportként olvasni: a szöveg megalkotottsága ugyanis – és ezt kutatások erősítették meg – felülírta a tényeket. A szerző egyik bravúrja az, hogy a nevük kezdőbetűivel jelölt megszólalók a saját nézőpontjukból mind kritikátlanul, legfeljebb mentegetőzéssel viszonyulnak az uralkodóhoz, és szavaiknak ez az „álnaivitása” kelt megütközést az olvasóban, illetve leplezi le a személyi kultuszt építő és zsarnoki módszereket. Az elvben élőbeszéd-alapú szövegek viszonylag egységesen stilizáltak, a megszólalók többsége irodalmiasan, hosszan kígyózó körmondatokban beszél – nyilván alaposan át kellett dolgozni a szöveget ahhoz, hogy a színpadon is érteni lehessen (dramaturg: Török Tamara). A játszók többsége több szereplő szövegét mondja el a szertartásmestertől a tollminiszteren át a császár „kakukkjáig” (aki meghajlásával jelezte, ha elmúlt egy óra), vagy a hálószobaszolgáig, akinek egyebek közt az volt a feladata, hogy letörölje az alattvalók cipőjéről a császár pincsijének „nyomjelzését”.

A helyszín olyan, mint egy elhagyatott padlás vagy talán óvóhely: megroggyant szekrény, zongora, kályha, a régi ragyogást nyomokban sem mutató, poros csillárok. A padlón szemét: téglatörmelék, kartondarabok, nagy nejlondarab. Díszlete mindannak, ami elmúlt. Időnként dübörgés hallatszik, és hullik alá a vakolat, egyszer még a kályha is hamut okád: repedések mutatkoznak a császárság intézményében, dúl odakinn a forradalom. A szereplők ilyenkor egy pillanatra megállnak, nézik a romlást, tekintetükben benne van a tudás, hogy a végzet elkerülhetetlen. A császár maga egyébként nincs jelen, legfeljebb a szereplők történetei, beszámolói testesítik meg. A színpadon nyolc férfi (Bán János, Bezerédi Zoltán, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Kocsis Gergő, Szacsvay László, Vizi Dávid), egyikük – Kocsis – magát Kapuścińskit játssza. Kívülállóságát főleg lezser farmernadrágja és inge jelzi. Hajdani eleganciáról árulkodik a többiek öltözete: többnapos hordástól gyűrött zakók, ingek.

Színházilag meglehetősen eszköztelen és ebből a szempontból kissé érdektelen is az előadás: a játszók mondják a szövegüket. A karakterek összemosódnak, mert köztük legfeljebb a színészek különböző habitusa miatt látszik különbség. Amikor nem beszélnek, gondolataikba merülve üldögélnek, álldogálnak. Kissé gondterhelten bele-beletúrnak hajukba, egyesek a tenyerükbe hajtják a fejüket, mások mintha a körmüket rágnák. Néha mintha nekiindulnának, de ilyenkor annyi történik, hogy átmennek a színpad másik oldalára vagy leveszik a zakójukat. Némelyik jelenet kicsit jobban dramatizált: a külföldi újságíróknak sajtótájékoztatót tartó császárt Elek Ferenc jelzésszerűen eljátssza: áll a kályha, azaz egy pódium mögött, mögötte sorakoznak az emberei. A színpadi cselekvések illusztrálnak, épphogy megpiszkálják az előadás statikusságát.

Ez a visszafogottság persze a szöveget helyezi előtérbe, melynek színpadra állításával Zsámbékinak alighanem az lehetett a célja, hogy az áthallások révén és a párhuzamok (időbeli, egyszersmind földrajzi értelemben vett) egzotikumával szólítsa meg a nézőt, aki kuncoghat vagy megdöbbenhet az etióp Szelasszié hetvenes évekbeli és Orbán mai magyarországi rendszerének hasonlóságain. Például azon, hogy akkor és ott sem számított, mennyire kompetens egy hivatalnok, csak a lojalitása volt a fontos. Hogy a korrupció és a tudatlanságban tartott tömegek hogyan működtek kötőanyagként a zsarnoki rendszerben. Hogy a nyomor miatt aggódó külföldi hangokat hogyan értelmezték a belügyekbe való beavatkozásnak. A módszer működött is a Kádár-korban.

Katona József Színház, március 6.

 

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.