Rádai Andrea

Kezek vannak mindenhol a Narratíva Társulat legújabb, Szenteczki Zita rendezte előadásában. Vékony pálcákra ráhúzott, kissé vérfagyasztó mementóként, múzeumi tárgyként és bábként is funkcionáló kezek, melyek bizonyára számtalanszor emeltek szájakhoz olcsó cigit és konyakot. A valaha hozzájuk tartozó embereket nekünk kell elképzelni.

Rengeteg a vadászpuska a színpadon, de egy sem sül el közülük. Ha ölni kell, akkor puszta kézzel, mint a ragadozók – a fegyvert inkább az erő demonstrálásához és a marcona vonulgatáshoz használják (az igazi férfiak) a Katona József Színház Bánk bánjában.

Egyre jobban összeszorul a gyomrunk, ahogy halad előre a laza, jó fej magyartanár és a rajongó, kissé magányos és bizonytalan diáklányok története.

A múlt év egyik legfontosabb színházi eseménye kétségkívül Pintér Béla beszéde volt, melyet a kormány kulturális törvénycsomagja elleni tüntetésen mondott el a Madách téren december 9-én. Pintér – saját esztétikai alapállásának deklarálása és indulatainak szabadjára engedése mellett – mégiscsak feltett egy, a képtelensége és egyszerűsége ellenére teljesen jogos kérdést: most mi van?

Strukturális szempontból egészen egyedi, izgalmas és ígéretes képződmény a Narratíva Társulat. Első komoly bemutatójuk alapján viszont arra lehet következtetni, hogy az indulást, a biztos alapokat nem a felforgató esztétikai törekvésekben látják: a Kurázsi és gyerekei egy független társulat korrekt előadása gyönyörű pillanatokkal.

Alice Miller és fia, Martin Miller beszélgetnek egymással, szemtől szemben arról, hogy milyen (volt) ebben a családban fiúnak és anyának lenni. A valóságban sosem került sor erre a több élettörténetet magába sűrítő párbeszédre, amelyet könyvekből, interjúkból, leírásokból, elképzelt telefonbeszélgetésekből rakott össze a Láthatáron Csoporttal dolgozó Gyulay Eszter dramaturg.

Édes Anna egy darab hús, levágásra ítélt csirke, malac, aminek a szájába narancsot raknak. Takarítógép. Legjobb esetben halott kislány pótléka. Csak nem ember. Szenteczki Zita rendezése következetesen végigviszi az előadáson ezeket a tárgyiasító, kisajátító, lefokozó gesztusokat, és a regényt (nem) ismerők számára is izgalmas, részleteiben átgondolt – de nem tálcán kínált, hanem többfelé bogozható – értelmezést bont ki a színpadon.

A Látókép Ensemble az (ördögöt is rejtő) részletekhez ért nagyon: nem a nagy krízisek, kataklizmák, hanem a sűrített hétköznapiság tragikomikuma az, ami leginkább hat az előadásaikban.

A Kertész utcai Shaxpeare-mosóban megmossák Shakespeare-t. Betámolyog a színpad hátsó részébe Máthé Zsolt reneszánsz öltözetben – úgy kalimpál hosszú, harisnyás lábával, mint valami bekólintott Pampalini –, majd lassan elindul a proszcénium felé.