Színház

Hiánygazdálkodás

Tarr Béla: Családi tűzfészek

Színház

Ugyanazok a mondatok hangzanak el, mint Tarr Béla 1979-es filmjében, melyben amatőrök improvizáltak a rendező által adott szituációk, keretek között: profi színészek, kimerevített, beállított pózok és absztrakt díszletek 2020-ban a Trafó színpadán – Pass Andrea rendező nem pusztán adaptálta a filmet, hanem szó szerint és talán túlságosan is színházat csinált belőle.

Ugyanazok a mondatok hangzanak el, mint Tarr Béla 1979-es filmjében, melyben amatőrök improvizáltak a rendező által adott szituációk, keretek között: profi színészek, kimerevített, beállított pózok és absztrakt díszletek 2020-ban a Trafó színpadán – Pass Andrea rendező nem pusztán adaptálta a filmet, hanem szó szerint és talán túlságosan is színházat csinált belőle.

Az előadás szövege verbatim módszerrel jött létre (dramaturg: Garai Judit), vagyis az alkotók szerkesztetlen élőbeszéddel dolgoztak – amit hitelesen átadni a színpadon egyébként roppant nehéz feladat. Azonban a színészek teljesen természetesnek hatnak, és a beszéd változó tempójával, az elharapásokkal-elfulladásokkal még a kézikamerás dokufilmek mormolásszerű hanghatását is érzékeltetik.

Mindezzel együtt nemcsak megmosolyogtatóan múlt idejű ez a nyelvezet a szovjet tudósokkal, a maszekolással, a becsületes munkásemberrel, de kiemeli az alapmű zeneiségét is: bizonyos témák, mondatfoszlányok, frázisok eleve vissza-visszatérnek, és némelyik jelenetrészlet többször is megismétlődik, mintha beakadt volna a lemez. A zenei aláfestés maga kissé hatásvadász, Verdi Requiemjét halljuk időnként, elviselhetetlen hangerővel: a Dies irae áradásában még kisszerűbbnek és hiábavalónak tűnnek a családi perpatvarok, ugyanakkor megpendülnek egyetemes emberi húrok is.

A beszéd beszédszerűségét leszámítva majdnem minden más színpadi eszköz inkább az elemelés, az absztrakció felé tart. Míg a film egy komfort nélküli, szoba-konyhás, fojtogatóan szűk lakásban játszódott (itt lakott a főszereplő Irén kilencedmagával), a Trafó tágas színpadán szinte lebeg a nyomor (díszlet: Bobor Ágnes). Nincs kisrealista kredenc vagy hokedli, tulajdonképpen igazi díszlet sincs, csak néhány gurítható faláda. A háttérben triptichonszerűen elrendezett, szürke falak, amelyekre korabeli híradók és egyéb tévéműsorok felvételeit vetítik; itt látjuk a film egyik legemblematikusabb jelenetét is (újraforgatva az előadás színészeivel), amelyben Irén bemegy a hivatalba, hogy lefussa a szokásos, lakáskérdéssel kapcsolatos köröket az ügyintézővel. Kellékből sincs sok, így jól bevésődik a hatalmas piros fazék körül tömörülő társaság képe. Irén lányát, Krisztikét egy kisszék „játssza”, amitől csak még nyilvánvalóbbá válik a gyerek kiszolgáltatottsága, a feje fö­lötti beszéd részvétlensége. A színpadi mozgás nagyon korlátozott: a szereplők álldogálnak-üldögélnek, és úgy beszélnek, hogy közben nem egymásra néznek, hanem a közönséget bámulják mereven. A jelmezek (Pető Kata munkái) kopottságában, szabásában viszont visszaköszön a hetvenes évek fakósága, a szegénység egyhangúsága: még enni is kabátban ül le mindenki.

Ezek az eszközök jól illenek a színészek visszafogott, elsősorban a beszédmód hiteles visszaadására törekvő – és cseppet sem erőltetett – játékához. Talán a meny-após páros a legemlékezetesebb: Péter Kata a nyomor merevségét, a dacos karakánságot emeli ki Irén alakjából, Gyabronka József a megkeményedett pökhendiséget. A többiek – Schruff Milán, Hernádi Judit, Pataki Ferenc, Ullmann Mónika, Török-Illyés Orsolya és a felvételről látható Nagy Norbert – is gazdagítják egyéni színekkel a karaktereiket, bár olykor egybefolyó masszának tűnnek a szereplők, talán a prolilét uniformizáló hatása ez.

Az előadás miliője mindent összevetve inkább mesterséges, már-már laboratórium jellegű. A trafóbeli Családi tűzfészek így tehát biztos, hogy nem remake, és aligha hommage. (Egyébként jobban belegondolva egy remake-re tulajdonképpen kíváncsi lettem volna.)

A film (emlékének) távoltartása miatt itt sokkal jobban látszódnak a színházi eszközök és az alkalmazott panelek, ami az előadásról való gondolkodást erősen a metaszínházi kérdések, a társadalmi ábrázolást pedig a reprezentáció irányába tereli. Ez tetten érhető abban is, hogy bizonyos mondatok a színpadon nevetségesnek hatnak, míg a filmben nem (annyira), például amikor az após hülyeségeket beszél a seregben szerzett élményeiről.

Így azt is leszögezhetjük: az előadás nem irányítja a figyelmet a mai Magyarország társadalmi kérdéseire sem. (Pedig véleményem szerint ebben a térségben a lakhatással kapcsolatos problémák a legaggasztóbbak hosszú távon mind a nyomorgó, mind a magas albérleti díjak miatt a középosztálytól leszakadó rétegek esetében.) Persze az alkotóknak feltehetően nem is ez volt a szándéka – ámbár emlegeti a Tarr-mű aktualitását a színlap, és áthallások is akadnak, például Irén népesedéspolitikát illető kommentárja ma is megállná a helyét.

Már csak az a kérdés marad, hogy ebben a formában mennyire érdekes a Családi tűzfészek, ami esztétikai szempontból kétségkívül izgalmas vállalkozás. De maradandó nyomokat bennem inkább a hiányérzet hagyott mindazzal kapcsolatban, amiről az előadás nem beszél.

Trafó, február 27. Orlai és Füge produkció

Neked ajánljuk