Szín/játék

Kibabrálni az óriáshangyákkal

Kő, kő, kő

Színház

A játék hevében egyszer kiléptem egy autó elé, legutóbb pedig egy plakátot ragasztottam a laká­som ajtajára, hogy a többi lakót is tájékoztassam: az óriáshangyák háborúra készülnek, de mi felvesszük ellenük a harcot. Nem, nem őrültem meg. De úgy kilépni a rutinból, hogy a hétköznapok valóságából magam építhetek fel valami újat: szédítő érzés.

A dramaturgként végzett Cserne Klára modern színházi projektként is értelmezhető Kő, kő, kő elnevezésű játékában mi magunk találjuk ki a kiindulópontot, ami egy egyszerű észlelet: néhány porcica az asztal alatt, egy útlezárás vagy egy kutya, amely mintha furcsán viselkedne. És erre azt mondjuk, hogy a gangon lakó manók porcicákkal táplálkoznak, az útlezárás pedig azért van, hogy a CNN oknyomozó újságírója ne tudja követni Mészáros Lőrinc autóját, a szomszéd kutyája pedig valójában elátkozott királyfi. Ezután a szerző rendelkezésünkre bocsátott kártyáiból húzunk, és végrehajtjuk – ha párban játsszuk, felváltva – a rajtuk szereplő utasításokat, melyek segítségével tovább lendíthetjük a történetet. Majdnem úgy, mint egy szerepjátékban, csak itt az összes figura és a fikció maga is a mi fantáziánkra van bízva, a helyszín pedig a saját, valós környezetünk. Ahogy Cserne mondja: „Ez nem akar teljesen fikció lenni, hanem a valóságon belül akar létrehozni egy emelkedettebb, szabadabb, mágikusabb állapotot.” A Kő, kő, kő tehát azt tudja, amit a színháztól is várok: a valóság olyan fajta keretezését, amelyben megtapasztalható a cselekvés ereje.

Az utasítások valamilyen egyszerű cselekvésfajtát írnak le, például meg kell javítani, el kell nevezni, ki kell egészíteni valamit vagy valakit. Az instrukciókat a szerző magyarázatai egészítik ki, de ezek sosem szűkítik le a lehetőségeket vagy terelik meghatározott irányba a játékot, inkább csak fogódzót nyújtanak. Azt, hogy a végrehajtott cselekvés hogyan illeszkedik a történetbe, ki lehet találni már közben, esetleg néhány körönként vagy utólag is. Bármilyen agyament, nyakatekert, blőd lehet ez a magyarázat: nincs rossz megoldás, egy idő után úgyis energetizálja a résztvevőket a spontaneitás, a véletlen, a váratlan. Így abban is biztos vagyok, hogy a Kő, kő, kőt magukat fantáziátlannak tartó emberek is bátran játszhatják, tulajdonképpen mindegy is, hogy a végén összeáll-e egy szép kerek történet, mert a játék, az átlényegülés a lényeg. (Amúgy eddig akárhányszor próbáltam elmagyarázni a játékot, még soha senki nem értette meg. Én sem, amikor először találkoztam vele. Ki kell próbálni, hagyni, hogy megtörténjen velünk.)

Az is jó a játékban, hogy szinte semmi nincs benne kőbe vésve: lényegében bárkivel, bárhol és bármennyit lehet játszani. Miután regisztráltunk a játék weboldalán, és megkaptuk az ingyenesen letölthető és kinyomtatható kártyákat, mi magunk szervezhetjük meg a játékalkalmakat. A szerzőnek természetesen nem kell jelen lennie, de a tapasztalatainkról, az érzéseinkről, az összeálló vagy széteső történetről később beszámolhatunk neki. A helyszínt és az időtartamot is mi határozzuk meg: játszhatjuk utcán, iskolai folyosón, piacon, ötven percig, napokig, hetekig vagy egy mindenkit kielégítő nyugvópontig. Sőt a családdal és otthon is működik, ahogy ezt bizonyítja a nemrég elkészült karanténverzió is, amely egyébként kitűnő belépőszint a félénk vagy az introvertáltabb típusú emberek számára is; ki sem kell lépnünk az utcára, és nem muszáj kapcsolatba lépnünk idegenekkel sem. Én játszottam már idegen fiúval az utcán, de a családommal a négy fal között is. Egyébként ez utóbbi alkalommal jöttem rá, hogy a gyerekek számára lényegében nincs semmi újdonság ebben: nekik ez az úgy tenni, mintha a természetes állapotuk. A felnőtteknek viszont mindenképpen fel kéne írni receptre. Talán nem kell bizonygatnom, hogy milyen jótékony hatása lehet a kilépésnek a komfortzónánkból és a sematikus gondolkodásmódból. Vagy annak, hogy varázslattal tölthetjük fel a hétköznapit, és átélhetjük, hogy a cselekvéseink hatással vannak arra, hogyan érzékeljük (és ezáltal alakítjuk) a valóságot. Olyan ez, mint pszichoaktív szerek nélkül, a saját magunkból eredő hatások segítségével átélni a szabadság állapotát.

Ha úgy vesszük, a Kő, kő, kő a néző totális emancipálása. Bár szokás hangoztatni, hogy egy (színházi) alkotás egyfajta párbeszéd beindítására törekszik, ez a diskurzus valójában nagyon ritkán valósul meg: az esetek többségében a közönség tagjai passzív befogadóként ülnek a sötétben, miközben a beavatottak játszanak valamit, amire a nézői tekintet csekély hatással van. A Kő, kő, kőben a játszók viszont – a szerző felkínálta keretek között, melyek, ismétlem, nem korlátokat szabnak, hanem lehetőségeket teremtenek – nézői és szereplői és alakítói a játék valóságának. Tulajdonképpen kőegyszerű az egész. Érdemes megteremteni a saját színházunkat, színházba menni egyelőre úgyse nagyon lehet. Csak azért vigyázzunk magunkra, még véletlenül se lépjünk ki egy autó elé.

Figyelmébe ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.

A bomlás virága

1990, Kijev, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, egyesek már tudni vélik, mások elképzelni se, de a „kommunizmus” szót már senki ki nem ejti a száján – talán a hősnő kitüntetésekkel dekorált nagypapája szóba hozná („Elvtársak! Kedves barátaim!”), de senki nem figyel köszöntőjére.

Mi történik a föld alatt?

A Nemzeti Nagykönyvtár könyvkiadói részlegén szolgálatot teljesítő Becsey Gergely egy emberi füldarabot talált az egyik könyvszállító kocsi platóján, majd a szintén könyvtáros barátjával, Zoltánnal nyomozni kezdenek.

Közlemény

  • Narancs

Kedves Olvasóink,

lapunk idei utolsó száma a jövő héten jelenik meg, és csütörtök helyett már szerdán megvásárolható lesz a megszokott árushelyeken. 

Megint lebukott egy pap

Történetesen megint egy úgynevezett NER-pap (ez valami olyasmi kifejezés, mint a komcsi alatt a békepap volt, tulajdonképpen most is nyugodtan hívhatnánk őket békepapoknak, ugyan, mi változott).

99 éven át

Zielinski Szilárdot (1860–1924) a hazai vasbeton-építészet atyjaként őrzi az emlékezet, ám mielőtt ebbéli tevékenysége kibontakozhatott volna, nagyívű közlekedési koncepciót dolgozott ki.

Félúton

Érdekes interjút adott hétfő este az ATV Egyenes beszéd című műsorának Lázár János közlekedési és építésügyi miniszter.

Lukács György második halála

  • Kardos András

Fiatalkorában Georg Simmel, Emil Lask, Ernst Bloch, Max Weber és még sok más nagy filozófus mondotta, írta, gondolta, hogy Lukács György filozófiai zseni. Lukács hosszú életében bármely fordulata, üldözése, emigrációja határozta meg éppen a filozófus helyzetét, egy dolog biztos volt: marxizmus előtti fiatalkorában, éppen úgy, mint marxista fordulata után, a legnagyobb filozófusok közé tartozott.

Prés alatt

  • Fleck Zoltán

Az év elején kezdte meg működését az új összetételű Országos Bírói Tanács (OBT), amely a 2018 és 2024 közötti, Magyarországon szokatlanul karakán és a függetlenségért harcokat vállaló testületet váltotta fel.

Az embert látni

Kultúrát közvetíteni – ez volt a népművelő feladata. Miközben a kultúraközvetítés kifejezés és a népművelő szó egyaránt kérdéseket vet fel, egy olyan szakma tűnt el, illetve alakult át, amelynek hetvenes évekbeli virágkora máig hatással van az életünkre.

Tesztidőszak

Újabb hecckampányában a Mi Hazánk a kormányoldaltól már ismerős stílusban mossa össze a homoszexualitást a pedofíliával, az utóbbival vádolva az LMBTQ-közösség ismert szereplőit. Az ügyek kirobbantói furcsa módon a kormánymédiából ugrottak ki a leleplezések hitelesebbé tétele érdekében.