Szín/játék

Kibabrálni az óriáshangyákkal

Kő, kő, kő

Színház

A játék hevében egyszer kiléptem egy autó elé, legutóbb pedig egy plakátot ragasztottam a laká­som ajtajára, hogy a többi lakót is tájékoztassam: az óriáshangyák háborúra készülnek, de mi felvesszük ellenük a harcot. Nem, nem őrültem meg. De úgy kilépni a rutinból, hogy a hétköznapok valóságából magam építhetek fel valami újat: szédítő érzés.

A dramaturgként végzett Cserne Klára modern színházi projektként is értelmezhető Kő, kő, kő elnevezésű játékában mi magunk találjuk ki a kiindulópontot, ami egy egyszerű észlelet: néhány porcica az asztal alatt, egy útlezárás vagy egy kutya, amely mintha furcsán viselkedne. És erre azt mondjuk, hogy a gangon lakó manók porcicákkal táplálkoznak, az útlezárás pedig azért van, hogy a CNN oknyomozó újságírója ne tudja követni Mészáros Lőrinc autóját, a szomszéd kutyája pedig valójában elátkozott királyfi. Ezután a szerző rendelkezésünkre bocsátott kártyáiból húzunk, és végrehajtjuk – ha párban játsszuk, felváltva – a rajtuk szereplő utasításokat, melyek segítségével tovább lendíthetjük a történetet. Majdnem úgy, mint egy szerepjátékban, csak itt az összes figura és a fikció maga is a mi fantáziánkra van bízva, a helyszín pedig a saját, valós környezetünk. Ahogy Cserne mondja: „Ez nem akar teljesen fikció lenni, hanem a valóságon belül akar létrehozni egy emelkedettebb, szabadabb, mágikusabb állapotot.” A Kő, kő, kő tehát azt tudja, amit a színháztól is várok: a valóság olyan fajta keretezését, amelyben megtapasztalható a cselekvés ereje.

Az utasítások valamilyen egyszerű cselekvésfajtát írnak le, például meg kell javítani, el kell nevezni, ki kell egészíteni valamit vagy valakit. Az instrukciókat a szerző magyarázatai egészítik ki, de ezek sosem szűkítik le a lehetőségeket vagy terelik meghatározott irányba a játékot, inkább csak fogódzót nyújtanak. Azt, hogy a végrehajtott cselekvés hogyan illeszkedik a történetbe, ki lehet találni már közben, esetleg néhány körönként vagy utólag is. Bármilyen agyament, nyakatekert, blőd lehet ez a magyarázat: nincs rossz megoldás, egy idő után úgyis energetizálja a résztvevőket a spontaneitás, a véletlen, a váratlan. Így abban is biztos vagyok, hogy a Kő, kő, kőt magukat fantáziátlannak tartó emberek is bátran játszhatják, tulajdonképpen mindegy is, hogy a végén összeáll-e egy szép kerek történet, mert a játék, az átlényegülés a lényeg. (Amúgy eddig akárhányszor próbáltam elmagyarázni a játékot, még soha senki nem értette meg. Én sem, amikor először találkoztam vele. Ki kell próbálni, hagyni, hogy megtörténjen velünk.)

Az is jó a játékban, hogy szinte semmi nincs benne kőbe vésve: lényegében bárkivel, bárhol és bármennyit lehet játszani. Miután regisztráltunk a játék weboldalán, és megkaptuk az ingyenesen letölthető és kinyomtatható kártyákat, mi magunk szervezhetjük meg a játékalkalmakat. A szerzőnek természetesen nem kell jelen lennie, de a tapasztalatainkról, az érzéseinkről, az összeálló vagy széteső történetről később beszámolhatunk neki. A helyszínt és az időtartamot is mi határozzuk meg: játszhatjuk utcán, iskolai folyosón, piacon, ötven percig, napokig, hetekig vagy egy mindenkit kielégítő nyugvópontig. Sőt a családdal és otthon is működik, ahogy ezt bizonyítja a nemrég elkészült karanténverzió is, amely egyébként kitűnő belépőszint a félénk vagy az introvertáltabb típusú emberek számára is; ki sem kell lépnünk az utcára, és nem muszáj kapcsolatba lépnünk idegenekkel sem. Én játszottam már idegen fiúval az utcán, de a családommal a négy fal között is. Egyébként ez utóbbi alkalommal jöttem rá, hogy a gyerekek számára lényegében nincs semmi újdonság ebben: nekik ez az úgy tenni, mintha a természetes állapotuk. A felnőtteknek viszont mindenképpen fel kéne írni receptre. Talán nem kell bizonygatnom, hogy milyen jótékony hatása lehet a kilépésnek a komfortzónánkból és a sematikus gondolkodásmódból. Vagy annak, hogy varázslattal tölthetjük fel a hétköznapit, és átélhetjük, hogy a cselekvéseink hatással vannak arra, hogyan érzékeljük (és ezáltal alakítjuk) a valóságot. Olyan ez, mint pszichoaktív szerek nélkül, a saját magunkból eredő hatások segítségével átélni a szabadság állapotát.

Ha úgy vesszük, a Kő, kő, kő a néző totális emancipálása. Bár szokás hangoztatni, hogy egy (színházi) alkotás egyfajta párbeszéd beindítására törekszik, ez a diskurzus valójában nagyon ritkán valósul meg: az esetek többségében a közönség tagjai passzív befogadóként ülnek a sötétben, miközben a beavatottak játszanak valamit, amire a nézői tekintet csekély hatással van. A Kő, kő, kőben a játszók viszont – a szerző felkínálta keretek között, melyek, ismétlem, nem korlátokat szabnak, hanem lehetőségeket teremtenek – nézői és szereplői és alakítói a játék valóságának. Tulajdonképpen kőegyszerű az egész. Érdemes megteremteni a saját színházunkat, színházba menni egyelőre úgyse nagyon lehet. Csak azért vigyázzunk magunkra, még véletlenül se lépjünk ki egy autó elé.

Figyelmébe ajánljuk