Színház

Helyett

Andromakhé; Kosovo mon Amour; Mai aproape / Közelebb

Színház

A színházak bezárása és az előadásgyártásban beálló kényszerű szünet egyik fejleménye, hogy az alkotók és a szakemberek megpróbálják újradefiniálni, mi is az a színház.

Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a virtuális terep válhat-e olyan közös térré, melyben létrejöhet a színházra jellemző interakció, játék és katarzis. Hogyan, milyen feltételek között teremthető meg és mit jelent a valódi jelenlét? Különösképp izgalmas felvetések ezek főleg annak a tapasztalatnak a fényében, hogy az „élőszínházak” üzemszerű működésekor létrejött előadások esetében is hiányérzetünk lehet, míg – akár ebből a szempontból is – nagyobb élményt jelenthet egy-egy képernyőn megvalósuló esemény. Ezek a projektek nem hívják magukat színháznak, a színház helyett jöttek létre, mégis kialakul bennük a közös tér, részben az attól való megfosztottság – egyelőre igen intenzív – érzete hozza létre azt.

 

Nagyon mai

Az Andromakhé például dokumentumfilm-online-próba-videokonferenciaként határozza meg önmagát. Racine drámáját az Örkény Színház mutatta volna be március 20-án a stúdióban, Gáspár Ildikó rendezésében, a „helyette” készült videó március 25-én került fel a YouTube-ra. Azóta is folyamatosan látható – tehát nem élő anyag –, és a számláló a cikk írásának idején több mint 5800 nézőt mutat. Ez nagyságrendekkel több, mint amennyien a tervezett premier óta meg tudták volna nézni az előadást a stúdió talpalatnyi nézőterén. Bár egyfajta különös werkfilmet látunk, az mégis színházszerű: önmagában az, hogy egyáltalán választ ad arra, hogyan működhet a színház a Covid-19 idején, és megkísérel összezártságot teremteni a kizártságból. A veretes-zengzetes szöveg, a kötött, klasszikus forma egészen játékosan működik a négy fal közé zárt életek hátterében, és érdekesen visszhangzik a saját nappalinkban is.

A hétköznapiság ráadásul a szöveget is árnyalja, illusztrálja: Vajda Milán például mosogatás közben, a konyhaszekrényre helyezett telefon kamerája előtt játssza Főnixet, Pürrhosz király tanácsadóját és testőrét. Két anyaság kopírozódik egymásra: a nappali szőnyegén hasalós-játszós, Bogyó és Babócát nézős és a görög sorstragédia-anyaság – Hámori Gabriella alakítja Andromakhét. A hős Oresztész monológjait közelik kísérik kócos hajjal, torzra nagyított szájjal, orral, és a végén Patkós Márton rekedtes hangon kérdi, hogy most már kimehet-e cigizni. Horkay Barnabás Oresztész barátjaként, az események egyfajta mozgatójaként a Zoomot is kezeli. Amikor Pürrhosz Trója pusztulásáról beszél, földúlt földekről, vérszínű vízzel teli folyókról, Borsi-Balogh Máté egy társasház tavaszba fordult, üres udvarát mutatja a kamerájával. Talán így még erősebb kölcsönhatásba kerül a mai éle­tünkkel a görög sorstragédia, mint bármely tetszőleges színpadi verziója esetén.

 

Intenzív figyelem

A Független Színház Kosovo mon Amour című, „covidista színházi videósorozatában” filmesebb eszközökkel is élnek az alkotók. A társulat eredetileg felolvasó-színházi előadást tervezett az európai cigány drámairodalom egyik legjelentősebb alkotásából, Ruždija Sejdović és Jovan Nikolić darabjából. Helyette videósorozatot indítottak, és péntek esténként jelentkeznek az új részekkel a YouTube-on. Míg az Andromakban az osztott képernyők keltették azt az illúziót, hogy a szereplők egy térben tartózkodnak, addig itt a minden felvétel alá bejátszott, közös háttérzaj jelzi, hogy a szereplők az etnikai feszültségek epicentrumában, ugyanabban a kocsmában iszogatnak. A vágások is azt a benyomást keltik, hogy a szereplők egymásra néznek, egymáshoz beszélnek – de ennek az eszköznek elsősorban inkább a játékossága és nem a realitásra irányuló törekvése érvényesül. Tesó helyett a kamerát öleli a kocsmáros karja, sőt még azt is „eljátsszák” a szereplők, hogy az egyik meglovagolja a másikat. Az is érdekesen fanyar mozzanat, hogy a magába pálinkát döntő, lecsúszott roma értelmiségi mögött a háttérben történetesen épp egy hatalmas könyvespolc látható. A Független Színház előadásai esetében a hozzáférhetőség még sarkalatosabb kérdés: az első részt több mint 1300-an látták, de a második részre kíváncsi csaknem 600 látogató is messze túlszárnyalja az RS9 Színházban elérhető nézőszámot. Mindkét színházi videóban érezhető volt, hogy az alkotók szemében tétje van annak, hogy megosszanak valamit a csak közvetett eszközökkel elérhető közönségükkel. Talán ennek – és persze a közeliknek – köszönhető, hogy nézőként sokkal fokozottabban éreztem egyfajta személyes figyelmet, odafordulást, mint sok élőszínházi előadás esetében.

 

Élőben

Ennek az intenzív figyelemnek pedig egészen kivételes példája két kolozsvári alkotó, Adorjáni Panna és Láng Dániel Mai aproape / Közelebb című „zenés performansza videochaten”, melyet – és ez nagyon lényeges – élőben lehetett megnézni. Az érdeklődő három téma közül választva, a Doodle-n keresztül foglalhatott magának időpontot, egyszerre ugyanis csak egy háztartásból lehetett nézni a miniperformanszot. Anélkül, hogy részletezném, mi történik benne, állítom, hogy az elmúlt négy hétben e röpke 8 perc alatt éltem át a legélőbb színházi pillanatokat.

Még egyáltalán nem lehet tudni, mi lesz a színház jövője, és azt sem, hogy a közös válság és kizártság kovácsolta közösségi érzés meddig táplálja ezeket a videószínházi élményeket. Most még ömlik a kontent, mindenki jelen akar lenni. Kérdés, hogy ezekből mennyi a valóban értékes és nem halott tartalom, és hogy ez a krízislétezés meddig tartható fenn. Hosszú távon alighanem azok az új formák működhetnek, az olyan kísérletek, melyek a konzervek helyett a virtuális térbe próbálnak spontaneitást, játékosságot, kockázatot: életet lehelni.

 

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.

Te kinek képzeled magad?

Miután leérettségiztek, összehoztak egy zenés darabot a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatos diákjai arról, hogyan élték meg konfliktusaikat az igazgatónővel, aki fideszes önkormányzati képviselő. Az előadás kész, fesztiválon szerepelnek vele.