Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a virtuális terep válhat-e olyan közös térré, melyben létrejöhet a színházra jellemző interakció, játék és katarzis. Hogyan, milyen feltételek között teremthető meg és mit jelent a valódi jelenlét? Különösképp izgalmas felvetések ezek főleg annak a tapasztalatnak a fényében, hogy az „élőszínházak” üzemszerű működésekor létrejött előadások esetében is hiányérzetünk lehet, míg – akár ebből a szempontból is – nagyobb élményt jelenthet egy-egy képernyőn megvalósuló esemény. Ezek a projektek nem hívják magukat színháznak, a színház helyett jöttek létre, mégis kialakul bennük a közös tér, részben az attól való megfosztottság – egyelőre igen intenzív – érzete hozza létre azt.
Nagyon mai
Az Andromakhé például dokumentumfilm-online-próba-videokonferenciaként határozza meg önmagát. Racine drámáját az Örkény Színház mutatta volna be március 20-án a stúdióban, Gáspár Ildikó rendezésében, a „helyette” készült videó március 25-én került fel a YouTube-ra. Azóta is folyamatosan látható – tehát nem élő anyag –, és a számláló a cikk írásának idején több mint 5800 nézőt mutat. Ez nagyságrendekkel több, mint amennyien a tervezett premier óta meg tudták volna nézni az előadást a stúdió talpalatnyi nézőterén. Bár egyfajta különös werkfilmet látunk, az mégis színházszerű: önmagában az, hogy egyáltalán választ ad arra, hogyan működhet a színház a Covid-19 idején, és megkísérel összezártságot teremteni a kizártságból. A veretes-zengzetes szöveg, a kötött, klasszikus forma egészen játékosan működik a négy fal közé zárt életek hátterében, és érdekesen visszhangzik a saját nappalinkban is.
A hétköznapiság ráadásul a szöveget is árnyalja, illusztrálja: Vajda Milán például mosogatás közben, a konyhaszekrényre helyezett telefon kamerája előtt játssza Főnixet, Pürrhosz király tanácsadóját és testőrét. Két anyaság kopírozódik egymásra: a nappali szőnyegén hasalós-játszós, Bogyó és Babócát nézős és a görög sorstragédia-anyaság – Hámori Gabriella alakítja Andromakhét. A hős Oresztész monológjait közelik kísérik kócos hajjal, torzra nagyított szájjal, orral, és a végén Patkós Márton rekedtes hangon kérdi, hogy most már kimehet-e cigizni. Horkay Barnabás Oresztész barátjaként, az események egyfajta mozgatójaként a Zoomot is kezeli. Amikor Pürrhosz Trója pusztulásáról beszél, földúlt földekről, vérszínű vízzel teli folyókról, Borsi-Balogh Máté egy társasház tavaszba fordult, üres udvarát mutatja a kamerájával. Talán így még erősebb kölcsönhatásba kerül a mai életünkkel a görög sorstragédia, mint bármely tetszőleges színpadi verziója esetén.
Intenzív figyelem
A Független Színház Kosovo mon Amour című, „covidista színházi videósorozatában” filmesebb eszközökkel is élnek az alkotók. A társulat eredetileg felolvasó-színházi előadást tervezett az európai cigány drámairodalom egyik legjelentősebb alkotásából, Ruždija Sejdović és Jovan Nikolić darabjából. Helyette videósorozatot indítottak, és péntek esténként jelentkeznek az új részekkel a YouTube-on. Míg az Andromakhéban az osztott képernyők keltették azt az illúziót, hogy a szereplők egy térben tartózkodnak, addig itt a minden felvétel alá bejátszott, közös háttérzaj jelzi, hogy a szereplők az etnikai feszültségek epicentrumában, ugyanabban a kocsmában iszogatnak. A vágások is azt a benyomást keltik, hogy a szereplők egymásra néznek, egymáshoz beszélnek – de ennek az eszköznek elsősorban inkább a játékossága és nem a realitásra irányuló törekvése érvényesül. Tesó helyett a kamerát öleli a kocsmáros karja, sőt még azt is „eljátsszák” a szereplők, hogy az egyik meglovagolja a másikat. Az is érdekesen fanyar mozzanat, hogy a magába pálinkát döntő, lecsúszott roma értelmiségi mögött a háttérben történetesen épp egy hatalmas könyvespolc látható. A Független Színház előadásai esetében a hozzáférhetőség még sarkalatosabb kérdés: az első részt több mint 1300-an látták, de a második részre kíváncsi csaknem 600 látogató is messze túlszárnyalja az RS9 Színházban elérhető nézőszámot. Mindkét színházi videóban érezhető volt, hogy az alkotók szemében tétje van annak, hogy megosszanak valamit a csak közvetett eszközökkel elérhető közönségükkel. Talán ennek – és persze a közeliknek – köszönhető, hogy nézőként sokkal fokozottabban éreztem egyfajta személyes figyelmet, odafordulást, mint sok élőszínházi előadás esetében.
Élőben
Ennek az intenzív figyelemnek pedig egészen kivételes példája két kolozsvári alkotó, Adorjáni Panna és Láng Dániel Mai aproape / Közelebb című „zenés performansza videochaten”, melyet – és ez nagyon lényeges – élőben lehetett megnézni. Az érdeklődő három téma közül választva, a Doodle-n keresztül foglalhatott magának időpontot, egyszerre ugyanis csak egy háztartásból lehetett nézni a miniperformanszot. Anélkül, hogy részletezném, mi történik benne, állítom, hogy az elmúlt négy hétben e röpke 8 perc alatt éltem át a legélőbb színházi pillanatokat.
Még egyáltalán nem lehet tudni, mi lesz a színház jövője, és azt sem, hogy a közös válság és kizártság kovácsolta közösségi érzés meddig táplálja ezeket a videószínházi élményeket. Most még ömlik a kontent, mindenki jelen akar lenni. Kérdés, hogy ezekből mennyi a valóban értékes és nem halott tartalom, és hogy ez a krízislétezés meddig tartható fenn. Hosszú távon alighanem azok az új formák működhetnek, az olyan kísérletek, melyek a konzervek helyett a virtuális térbe próbálnak spontaneitást, játékosságot, kockázatot: életet lehelni.
