A helyzet másik abszurditása, hogy ezt a beszédet Pintér Béla mondta el. Magyarországon a színházi struktúra valamiért még mindig ott tart, hogy a függetleneknek állandóan magyarázkodniuk kell a létezésükért. Pintér Bélának is, pedig amit ő csinál, az népszínház, és ennek legékesebb bizonyítéka társulatának legújabb produkciója, az Anyaszemefénye, amelynek bemutatója a 460 férőhelyes (összehasonlításul: a Katonában 370 szék van) Újpesti Rendezvénytérben volt, ahol több előadásukat is rendszeresen játsszák (és pillanatok alatt el is kelnek a nagyon drága jegyek).
Ilyen léptéknél már Pintér sem kockáztathat, általa kikísérletezett, korábbi előadásaiban már működőnek bizonyult technikákat és témákat bont ki és vegyít. A zenei módszer
A bajnokból is ismerős (ahonnan két színészt is átvesz az előadás: Jordán Adélt és Nagy Ervint), csak most Bach-, Händel- és Mahler-művekre éneklődik így-úgy az, hogy a kurva életbe’, meg az, hogy finom a sajtmártás, hogy a gyereknek karateedzése van. Családi plusz munkahelyi dráma van a Soha vissza nem térőben is, a tévéshow-k világába pedig a Kaisers TV, Ungarnban kóstolhatott bele a néző.
Az expozíció viszont realistább a megszokottnál, emberek próbálják megoldani a családi problémáikat, sokáig nincs is világirányító ősgonosz, fatális véletlen, már-már olyan, mintha egy Pintér Béla nyelvi humorával összegyúrt Jelenetek egy (illetve két) házasságból filmben lennénk. Csongor és Kamilla (Thuróczy Szabolcs és Roszik Hella) tipikus, majdnemboldog házaspár, a férjnek a szex kevés, a feleségnek az elismerés, és van egy (talán autista) fiuk is (Fáncsik Roland), akit kénytelenek voltak intézetbe dugni a munkájuk miatt. Állítólag mindennap meglátogatják, és érződik rajtuk a keserűség, hiszen ők ezt máshogy képzelték, de a megkönnyebbülés is, hogy mégiscsak rajtuk áll, mikor kapcsolják be a szerető szülő funkciót. Brigitta és Péter (Jordán Adél és Nagy Ervin) majdhogynem álompár: sikeresek, jól megy nekik, a férjnek tévécsatornája van, a feleségnek reggeli műsora, és a cuki kislányuk (Stefanovics Angéla) ártatlan bociszemekkel énekli a kamerába, hogy mennyire szereti anyut. A két házaspár egy csapatban dolgozik, amelyben ötödik kerék Eszter, az örök szingli, aki mindig kéznél van, de csak pótlék lehet. Az előadás itt, az expozícióban, vagyis abban nagyon jó, ahogy a hamisságot, a felszín felszínességét megmutatja; a házasság, a család épp olyan, mint egy tévéshow, ami látszik belőle, az talmi csillogás, és egyikben sem lehet őszintén beszélni a problémákról, hiába a hatalmas kivetítő és a jó szándék. Az Anyaszemefénye szereplői tulajdonképpen igyekeznek, de aztán mégsem sikerül, csak sajnos ott a gyerek, ugye.
Kíváncsian várom, mi lesz ebből. Aztán a problémák elmélyült kibeszélése helyett mégiscsak megjönnek a cselekményt felpörgető Pintér Bélá-s fordulatok meg a végzet, és minden szétesik, tragédiába torkollik – érdekes, hogy az előadásnak ez a része kevésbé izgalmas, pedig Jordán Adél a csillagokat is lejátszsza az égből a megőrülős jelenetében, de tényleg; és szívszorító, hogy kislánya pont ekkor érik nővé (vagyis potenciálisan anyává). De például nem egyformán látszik a két házaspár, viszont a balsors egyformán sújtja őket, és talán ezért van az, hogy a Csongorral és Kamillával történtek sokkal esetlegesebbnek tűnnek.
Ráadásul az is kiderül, hogy a szereplők életét szunrakumesterek irányítják (a bunraku egyébként valóban egy japán bábtechnika), erről a tévéshow egyik vendége, Lí Pagoda Károly mesél. Szavai a szemünk láttára valósulnak meg, amikor egyes jelenetekben a szereplőket kis, gurítható emelvényeken gördítik be a titokzatos, fekete ruhás, fekete álarcos szunrakumesterek. Azt ugyan nem értem, hogy miért lóbálnak néha fekete husángot, de lehet, hogy olyan jól sikerült beleolvadniuk a háttérbe, hogy nem figyeltem eléggé. Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy azon kéne gondolkodni közben, sors vagy akarat, gének vagy nevelés, és hogy – Lí Pagoda Károly szavait idézve – mikor „dönt a kis figura úgy, sorsát megváltoztatja”, ha egyáltalán. Vagyis inkább tűnik ez a bábozás a forma tartalommal való megtámogatásának, színpadtechnikai módszer kistafírungozásának, mint főcsapásnak.
De az is eszembe jut, hogy mennyire profi és gördülékeny ez a színházi gépezet, minden olyan könnyed és elegáns, még a székek is kényelmesek, és a lábaknak is jut elegendő hely. Mintha nem is a függetleneknél lennénk.
UP Újpesti Rendezvénytér, 2019. december 22.
