A Kamrában látható előadásban vadászat folyik a felszínen és a mélyben is. Elvégre vadászkastélyban vagyunk (díszlet, jelmez: Kálmán Eszter), a falakon trófeák (egyébként egytől egyig egyformák), a szereplőkön vadászkosztümök, prémek. A falambériás, hátrafelé szűkülő tér fülledt, fojtogató légkört teremt, amelyben a vadászat, az ölés mint férfias eszményként értelmezett ősi ösztön az egyik legfontosabb hajtóerő; még sosem láttam Bánk bánt, amelyben ennyire kidomborodott volna a nemi szerepek mentén végigvitt olvasat.
Ehhez persze először le kellett hámozni a drámáról a történelmi pátoszt (a kortárs értelmezés igényének jogosságára egyébként számos színpadi változat épült az elmúlt években). Tarnóczi Jakab rendezése így múzeumi tárgyként is kezeli a darabot és a benne levő alakokat, és ezt a gesztust hangsúlyosan felmutatja az előadás. A békétleneket például elegáns vörös kordon mögé szorítják és reflektorral világítják meg, Melinda és Ottó légyottja egyenesen turistalátványosságba, egy Pietà-képbe torkollik, a halott Gertrudis vitrinbe kerül, mintha kecses, kitömött szarvasünő lenne, mondjuk, a zirci Bakonyi Természettudományi Múzeumban. A színészi dikció is ironikusan reflektál a szöveg veretességére az erőteljesen hangsúlyozott Hahh!-okkal és az enyhe homlokránccal elmondott, nyakatekert mondatokkal. Mintha az elejétől a végéig idézőjelbe lenne téve az egész, sőt a színházi nyelv tágas eszköztárához képest szinte esetleges mindaz, ami verbálisan megjelenik, mert – és Tarnóczi alighanem erősen hitt ebben – van valami fontos a drámában, ami nem a szöveg.
És nem is a történelem. Nem a kötelezőt tudta le a színház, nem a nagyszínpad öblösségéből szólnak hozzánk történelmi alakok. Ebben a jó értelemben vett kis formátumú előadásban nem a történelem kereke forog épp a szemünk előtt, hanem történnek dolgok, néha egészen esetlegesen, intrikák, személyes sértettségek, női és férfisorsok mentén, és közben majdnem kitör egy polgárháború. Tiborc (Bezerédi Zoltán) és Bánk bán (Bányai Kelemen Barna) közös jeleneteiben sem jobbágy és földesúr történelmi találkozásának vagyunk tanúi: az overallos alak – talán épp most szalajtották az Audi-gyárból – rosszkor van rossz helyen, nem is figyelnek panaszára, de arra végül is jó, hogy ide-oda kísérgesse Melindát. A hőzöngő Petúr, akinek szerepében Dankó István remekel, sem a hazáját félti annyira, sokkal inkább az zavarja, hogy egy nőnek kellene engedelmeskednie. S hogy miért? Erre a kérdésre nincs válasz, mintha ez természettől fogva lenne adott a számára, akárcsak az idegengyűlölet, vagy az, hogy a vadászat „fölséges élet” és „férfihez illik” (el is hangzik A vadászok kara Weber operájából).
Nem hősök, hanem emberek vannak előttünk, akik el-elbizonytalanodnak, tipródnak, ellágyulnak és megtörnek. Ottó már a drámában is kissé infantilisra, lágyra van véve, alakját Dér Zsolt játékában még inkább kamaszos fűtöttség és hangulatingadozások jellemzik. És itt van Melinda, aki a korábbi interpretációkban a tisztaság nagyasszonyává, eltiport, „szűzies” feleséggé emelkedett, itt viszont finoman szólva sincs fából. Pálos Hanna alakításában ugyanakkor – minden szexuális nyitottsága ellenére, vagy talán épp azért – van valami ártatlan naivitás. Szánalomra méltón szárnyaszegett, ahogy a légyott után bolyong a színpadon Ottó szövetkabátjában (Ottó meg az ő bundájában).
Bánk alakjában az a különös, hogy tulajdonképpen mindent hall és lát (sőt, amikor hallgatózik, a trófeák között dugja ki a fejét a falból, mintha már előre felszarvazná magát), de mégsem pusztán ez a tudás határozza meg a cselekedeteit, hanem belső vívódása, a látottak (saját) értelmezése és összevetése az érzelmeivel. Nála sem merül fel, hogy a hazáját féltené: Bánk szimplán magánéleti válságban van, amibe minden macsó becsületessége ellenére beleroppan a gerince. Viszont amikor megöli Gertrudist, már egyértelműen az erőszaktevő férfi képében lép fel: úgy veri ki a puskát a nő gyönge kezéből, mintha tollpihe lenne.
Gertrudis kulcs az előadás értelmezéséhez, Szirtes Ági alakítása pedig az egyik legjobb, amit az évadban láttam. Az első jelenet némajátékában Endre indulni készül, és épp a feleségére bízza az országát, akinek az arcán egy pillanatra átsuhan, hogy valójában mennyire retteg a feladattól. De innentől kezdve erőt sugároz magából: a ragadozó (vagy a vadász) kérlelhetetlenségét. Látványos, ahogy Mikhál szívszorító történetét hallgatva szinte ellágyul, majd megkeményíti az arcát (és később a szívét is). Gertrudisnak tehát sokkal erősebbnek kell mutatnia magát, mint amilyen valójában: ebben látja uralkodásának sikerét – és alighanem ez okozza vesztét is. A vadászatban alulmarad.
Katona Kamra, február 5.
