Színház

Egy közülünk

Hagyaték – Láthatáron Csoport

Színház

Alice Miller és fia, Martin Miller beszélgetnek egymással, szemtől szemben arról, hogy milyen (volt) ebben a családban fiúnak és anyának lenni. A valóságban sosem került sor erre a több élettörténetet magába sűrítő párbeszédre, amelyet könyvekből, interjúkból, leírásokból, elképzelt telefonbeszélgetésekből rakott össze a Láthatáron Csoporttal dolgozó Gyulay Eszter dramaturg.

Alice Miller a 20. század második felének egyik legjelentősebb terapeutája volt. Legnagyobb érdeme, hogy bevezette a pszichológiába a gyerek nézőpontját – azé a gyerekét, akinek az egész életét és a saját gyerekeivel való kapcsolatát is megnyomoríthatja a bántalmazó és manipuláló szülő. Ez a gondolat Miller könyvei, például A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása megjelenésének idején meglehetősen radikálisnak számított. Sőt bizonyos mértékig most is az, hiszen számos, ma is érvényes világnézet elsősorban hálát, és nem kritikát vár el a gyermektől a szülei felé.

Ez a felvilágosult, rendkívül könnyedén és érzékletesen író terapeuta, akinek a könyveit több mint harminc nyelvre lefordították, képtelen volt arra, hogy saját magát anyaként tisztán – vagy egyáltalán – lássa. Gyermekei éveket töltöttek intézetekben, és hagyta, hogy a férje rendszeresen verje és abuzálja fiát, Martint. Férjével lengyelül beszélt, amit gyerekei nem értettek, mert őket csak németre tanították meg. Alice Miller élettörténetének ez a része főként a fia által írt, A tehetséges gyermek igazi drámája – Alice Miller tragédiája című könyvből lett ismert. Martin Miller anyja második világháborús traumáiból indul ki annak tragédiája – s ezáltal saját, igazi élettörténetének – elemzésekor. Alice zsidóként élte túl a holokausztot a varsói gettóban, és egy gestapóshoz ment feleségül – felfoghatatlanul hasadásos helyzet, akárcsak Martiné, aki anyja számára a nácit, apja számára pedig a zsidót jelentette.

Úgy képzelem, ez az anyag folyamatosan piszkálta, izgatta, nyugtalanította, a döbbenet fogva tartotta Feuer Yvette-et, aki végül „beadta derekát”, és alkotótársai segítségével nekilátott, hogy kitalálja, hogyan lehet színházat csinálni belőle. Ami messze nem egyértelmű, még úgy sem, hogy a fiktív párbeszéd mint alaphelyzet magától értetődik (és az inspiráló kötet címe színházra is utal). Az igazi dráma, a színház itt a letaglózóan pontos színészi játékkal érzékeltetett érzelmi hullámzásban rejlik, és az olyan gesztusokban, amelyek az elfojtások és kitörések bonyolult rendszerére épülő anya–fiú kapcsolat jellegzetes megnyilvánulásait sűrítik magukba. Ezeket rendkívül jó érzékkel találta meg és alkalmazta a rendező, Tárnoki Márk.

Az elején például a Martin Millert játszó Rába Roland a közönség soraiba visszahúzódva ül: egy közülünk. Az Alice Millert alakító Feuer Yvette sokkal feltűnőbb jelenség: az okos és sikeres nő prototípusaként – piros ruhában, karján retiküllel – libben be a HPS Kultúrszalon elegáns, falambériás színháztermébe. Észre sem veszi fiát, és rögtön elkezdi mondani a magáét: éppen azt a részt idézi tanulmányaiból, mely a szülőkre vonatkozó parancsolatot kérdőjelezi meg. Martin fojtott haraggal, a fogai közt sziszegve állítja meg a szövegáradatot, de Alice csak egy pillanatra zökken ki, és nemsokára úgy folytatja, mintha mi sem történt volna: nem hajlandó beszélgetni, szembesülni. Ekkor Martinon úrrá lesz a tomboló düh, és vadállatként támad anyjára.

Nagyon magas érzelmi hőfokon indít az előadás, és ennek megfelelően hosszú utat jár be, akárcsak Martin, aki apró lépésenként halad a megértés felé. Közben bejárja a támadó és a tehetetlen düh, a kétségbeesés, a keserűség és a maró gúnnyal átitatott lélekelemzés poklának stációit. Félelmetes, ahogy gesztusaiban saját, szörnyeteg apja villan fel – nyilvánvaló, hogy pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal veszi elő a nadrágszíjat, mint annak idején bántalmazója is. Mindeközben anyja, Alice lényegében végig ugyanolyan, a fia felé kinyújtott karja és minden közeledése ellenére marad benne valami hűvös és távolságtartó. Ott van, és még sincs jelen. Háborús trau­máiról a semmibe meredve, szaggatottan beszél, mintha szigorú önkontroll feszítené belülről.

Talán ezért van az, hogy Rába Roland színészi eszköztára és/vagy a rá vonatkozó rendezői utasítások áttetszőbbek, ami olykor az absztrahálást is megnehezíti: azt, hogy belsőként tudjuk értelmezni az előttünk zajló párbeszédet. (Ehhez talán amúgy is kaphatna több segítséget a néző.) Martin, a terapeuta szerint ugyanis nem a szülők elszámoltatása jelenti az előrelépést, hanem a velük való belső párbeszéd lefolytatása, vagyis az a folyamat, ami tulajdonképpen épp a szemünk előtt, a színpadon zajlik, s aminek része az, hogy a páciens elkezdi megérteni a szülei tetteit.

Mint egy jó, kiadós sírás vége, olyan megnyugtató az előadás utolsó jelenete: Martin útnak indul, készen arra, hogy „a saját szülei helyett inkább a világra koncentráljon, azt fedezze fel, és a saját felelősségére élje az életét”.

HPS Kultúrszalon, november 7.

 

Figyelmébe ajánljuk

Post mortem

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.

A szellemek ereje

  • - turcsányi -

Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött.