Színház

Mint a kutyáknak

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Színház

Édes Anna egy darab hús, levágásra ítélt csirke, malac, aminek a szájába narancsot raknak. Takarítógép. Legjobb esetben halott kislány pótléka. Csak nem ember. Szenteczki Zita rendezése következetesen végigviszi az előadáson ezeket a tárgyiasító, kisajátító, lefokozó gesztusokat, és a regényt (nem) ismerők számára is izgalmas, részleteiben átgondolt – de nem tálcán kínált, hanem többfelé bogozható – értelmezést bont ki a színpadon.

Juhász Nóra tere első látásra öngólnak tűnik. Az Örkény Színház klausztrofóbra átrendezett Stúdiója a nézőtéren is korlátozza a lehetőségeket: egy kis végtagkilengés, és máris betolakodunk szomszédunk intim terébe – és beszűkül a mozgástér a színpadon is, melynek nagy részét hatalmas, masszív asztal foglalja el. Az előadás azonban sokfelé építkezik ebből a térből, és közben érezteti a regény fojtogató levegőjét is. A beállítás például erősen utolsó vacsorás, ami ugye, be is következik, még ha nem is krisztusi értelemben. De ahogy ülnek az asztal mögött a szereplők sorban, arról eszembe jut a tehetségkutatók zsűrijének vágóhídi ellenőrök módjára vizslató tekintete – és valóban, Anna teljesítménye egyfolytában értékelés tárgya.

Ennél az asztalnál a cselédnek persze nincs helye – legfeljebb alatta, mint a kutyáknak, vagy rajta, mint amikor Ficsor levágja, és úgy teríti szét, mint egy darab húst vagy felboncolandó hullát. Amikor végül átszegődik Vizyékhez, Anna takarítógépként veszi „birtokba” az asztal minden zegét-zugát: hason csúszva, kezének erejét használva, hernyómozgásban kúszik a tetején, a végére érve bemászik alá, és négykézláb előreszalad. Ezt a monoton, gépies mozgássort (koreográfia: Raubinek Lili), mint az ablaktörlőt, megszokja szemünk, így iszonyatunk, sajnálatunk a cseléd- (és színész)sors iránt is elapad egy idő után. Könnyű megszokni más szenvedését.

Az előadásban alkalmazott narrációs technika mégis a cselédet emeli a többiek fölé.
A szereplők ugyanis olykor egyes szám harmadik személyben mesélik a regény mondatait, olyasmiket is, amiket csak az omnipotens elbeszélő tudhat róluk. Ezekben a narrációs részekben egyedül Anna szólal meg egyes szám első személyben, önmagaként. Ez a módszer is hozzájárul a feszes dramaturgiához (Bíró Bence) – sok szál marad ki, és áthelyeződnek a hangsúlyok, de az adaptáció érthető és üdítően sallangmentes.

Az előadás nem politizál a közönséggel összekacsintós, színpadról kiszólogatós értelemben – a társadalmi-politikai réteg annyiban van feltárva, amennyiben az a szereplők életének része. Van a jelmezeknek és a szörnyű parókáknak valami szomszédokos stichje – tehát egyszerre vagyunk közvetlenül a Tanácsköztársaság után és a kilencvenes években, de ez csak a hangulat miatt fontos, és mindegy is, mert úgy tűnik, az államtitkárok mindig is korruptak voltak.

A színészek Zsigmond Emőkét kivéve két szerepet játszanak. Az alakok – a befelé élő Annához képest – leheletnyivel vagy sokkal harsányabbnak és elnagyoltabbnak tűnnek. Különösen Moviszterné (Bíró Kriszta), akiből már csak énjének örökké káráló, méltatlankodó héja maradt. Znamenák István főleg Moviszterként emlékezetes: ahogy piszmogva próbálja megúszni a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország éneklését, s ahogy egyszerre tud tekintélyt parancsoló és gyengéd lenni az irgalom programjának hirdetésekor. A Borsi-Balogh Máté által játszott Ficsort és Patikáriust a gátlástalanságuk köti össze; a színész énekes szólószámai szinte robbannak, különösen, amikor azon a nevezetes vacsorán drag queenként tér vissza. Epres Attila határozott, csöndes férfiakat játszik, Vizyként, felesége közelében amolyan fogatlan oroszlán. Für Anikó remekül adja a pótcselekvésbe menekülő, feszült, női sorsában szenvedő Vizynét.

Az ő kapcsolata Annával áll a pszichoanalitikai olvasatokat felkínáló előadás fókuszában. A cselédkérdés számára nem pusztán pótcselekvés: Anna egyenesen átveszi úrnője halott kislányának helyét. Egy ponton Vizyné felöltözteti Annát: a Jégvarázs című rajzfilm Elzájának tüllös-selymes jelmezét adja rá, megfésüli, és kék szalagot tesz a hajába. Ekkor hangzik el Vizyné szájából az a regényben csak gondolatként szereplő ötlet, hogy milyen jó lenne titokban elmenni a fényképészhez, és lefotózkodni. (Mint egy család. A fotó végül rá is kerül a gyilkosság éjszakáján felvágott tortára.) Aztán a két nő – külsőleg – egyre hasonlóbbá válik egymáshoz: a szerelmi jelenetben Anna felveszi Vizyné ruháit, és nem sokkal később Vizyné is idomul cselédjéhez: borzas haját copfba fogja, fehér tornacipőt vesz, és mintha Anna hernyómozgását utánozná az asztalon.

A női sorsok összeérnek: a házilag kivitelezett abortuszra kényszerített Anna és Vizyné is elveszített egy gyereket. Mégsem közelednek egymáshoz: társadalmi státuszuk ellehetetleníti a találkozás és az empátia fellobbanásának lehetőségét. Nincs női sorsközösség, csak cselédek és úrnők.

Örkény Stúdió, október 25.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.