Színház

Mint a kutyáknak

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

  • Rádai Andrea
  • 2019.12.14 14:11

Színház

Édes Anna egy darab hús, levágásra ítélt csirke, malac, aminek a szájába narancsot raknak. Takarítógép. Legjobb esetben halott kislány pótléka. Csak nem ember. Szenteczki Zita rendezése következetesen végigviszi az előadáson ezeket a tárgyiasító, kisajátító, lefokozó gesztusokat, és a regényt (nem) ismerők számára is izgalmas, részleteiben átgondolt – de nem tálcán kínált, hanem többfelé bogozható – értelmezést bont ki a színpadon.

Juhász Nóra tere első látásra öngólnak tűnik. Az Örkény Színház klausztrofóbra átrendezett Stúdiója a nézőtéren is korlátozza a lehetőségeket: egy kis végtagkilengés, és máris betolakodunk szomszédunk intim terébe – és beszűkül a mozgástér a színpadon is, melynek nagy részét hatalmas, masszív asztal foglalja el. Az előadás azonban sokfelé építkezik ebből a térből, és közben érezteti a regény fojtogató levegőjét is. A beállítás például erősen utolsó vacsorás, ami ugye, be is következik, még ha nem is krisztusi értelemben. De ahogy ülnek az asztal mögött a szereplők sorban, arról eszembe jut a tehetségkutatók zsűrijének vágóhídi ellenőrök módjára vizslató tekintete – és valóban, Anna teljesítménye egyfolytában értékelés tárgya.

Ennél az asztalnál a cselédnek persze nincs helye – legfeljebb alatta, mint a kutyáknak, vagy rajta, mint amikor Ficsor levágja, és úgy teríti szét, mint egy darab húst vagy felboncolandó hullát. Amikor végül átszegődik Vizyékhez, Anna takarítógépként veszi „birtokba” az asztal minden zegét-zugát: hason csúszva, kezének erejét használva, hernyómozgásban kúszik a tetején, a végére érve bemászik alá, és négykézláb előreszalad. Ezt a monoton, gépies mozgássort (koreográfia: Raubinek Lili), mint az ablaktörlőt, megszokja szemünk, így iszonyatunk, sajnálatunk a cseléd- (és színész)sors iránt is elapad egy idő után. Könnyű megszokni más szenvedését.

Az előadásban alkalmazott narrációs technika mégis a cselédet emeli a többiek fölé.
A szereplők ugyanis olykor egyes szám harmadik személyben mesélik a regény mondatait, olyasmiket is, amiket csak az omnipotens elbeszélő tudhat róluk. Ezekben a narrációs részekben egyedül Anna szólal meg egyes szám első személyben, önmagaként. Ez a módszer is hozzájárul a feszes dramaturgiához (Bíró Bence) – sok szál marad ki, és áthelyeződnek a hangsúlyok, de az adaptáció érthető és üdítően sallangmentes.

Az előadás nem politizál a közönséggel összekacsintós, színpadról kiszólogatós értelemben – a társadalmi-politikai réteg annyiban van feltárva, amennyiben az a szereplők életének része. Van a jelmezeknek és a szörnyű parókáknak valami szomszédokos stichje – tehát egyszerre vagyunk közvetlenül a Tanácsköztársaság után és a kilencvenes években, de ez csak a hangulat miatt fontos, és mindegy is, mert úgy tűnik, az államtitkárok mindig is korruptak voltak.

A színészek Zsigmond Emőkét kivéve két szerepet játszanak. Az alakok – a befelé élő Annához képest – leheletnyivel vagy sokkal harsányabbnak és elnagyoltabbnak tűnnek. Különösen Moviszterné (Bíró Kriszta), akiből már csak énjének örökké káráló, méltatlankodó héja maradt. Znamenák István főleg Moviszterként emlékezetes: ahogy piszmogva próbálja megúszni a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország éneklését, s ahogy egyszerre tud tekintélyt parancsoló és gyengéd lenni az irgalom programjának hirdetésekor. A Borsi-Balogh Máté által játszott Ficsort és Patikáriust a gátlástalanságuk köti össze; a színész énekes szólószámai szinte robbannak, különösen, amikor azon a nevezetes vacsorán drag queenként tér vissza. Epres Attila határozott, csöndes férfiakat játszik, Vizyként, felesége közelében amolyan fogatlan oroszlán. Für Anikó remekül adja a pótcselekvésbe menekülő, feszült, női sorsában szenvedő Vizynét.

Az ő kapcsolata Annával áll a pszichoanalitikai olvasatokat felkínáló előadás fókuszában. A cselédkérdés számára nem pusztán pótcselekvés: Anna egyenesen átveszi úrnője halott kislányának helyét. Egy ponton Vizyné felöltözteti Annát: a Jégvarázs című rajzfilm Elzájának tüllös-selymes jelmezét adja rá, megfésüli, és kék szalagot tesz a hajába. Ekkor hangzik el Vizyné szájából az a regényben csak gondolatként szereplő ötlet, hogy milyen jó lenne titokban elmenni a fényképészhez, és lefotózkodni. (Mint egy család. A fotó végül rá is kerül a gyilkosság éjszakáján felvágott tortára.) Aztán a két nő – külsőleg – egyre hasonlóbbá válik egymáshoz: a szerelmi jelenetben Anna felveszi Vizyné ruháit, és nem sokkal később Vizyné is idomul cselédjéhez: borzas haját copfba fogja, fehér tornacipőt vesz, és mintha Anna hernyómozgását utánozná az asztalon.

A női sorsok összeérnek: a házilag kivitelezett abortuszra kényszerített Anna és Vizyné is elveszített egy gyereket. Mégsem közelednek egymáshoz: társadalmi státuszuk ellehetetleníti a találkozás és az empátia fellobbanásának lehetőségét. Nincs női sorsközösség, csak cselédek és úrnők.

Örkény Stúdió, október 25.

Neked ajánljuk