A Ráolvasás zsigeri szinten is hat, mert ugyan pontosan megmutatja a zaklatásba torkolló folyamatok mechanizmusát, mégsem beszéli túl a témát. A nézőnek sűrített helyzetekből, rövid párbeszédekből, félmondatokból kell összeraknia a teljes képet. Például azt, hogy milyen élethelyzetben lehetnek a potenciális áldozatok és elkövetők. Alina és Hanna igazi nagykamaszok, az identitáskeresés sűrűjében vergődő gimnazista lányok, akik annyiban kiszolgáltatottabbak, mint társaik, hogy nincs mögöttük támogató családi háttér, szüleik párkapcsolati nehézségei az ő vállukat is nyomják. Figyeleméhségüket elégíti ki, kiválasztottságtudatukat erősíti magyartanáruk, aki az ő szemükben érett férfi. Dávid azonban nem lábalt ki a maga sérülésekkel teli kamaszkorából, csábító ereje fölényes intellektusának és pozíciójának köszönhető. Így viszonya a lányokkal nem az egyenrangúságon alapszik, hiszen pont azt élvezi, hogy ő irányít, ő a helyzetek ura, ebből a pozícióból követel szexet is áldozataitól. Ráadásul jó ideig egyszerre két vasat tart a tűzben: kijátssza egymás ellen a két lányt, bele is rokkan a barátságuk.
Az előadás az apró határátlépések sorozatát is feltárja: a nagy lelkizéseket, az izgalmas magyarórákat, a tanár lakásán megtartott „különórákat”, borozgatásokat, közeledéseket, apró megaláztatásokat és sarokba szorításokat, amelyek végül elvezetnek az előadás legtorokszorítóbb jelenetéhez, melyben Hanna elveszíti szüzességét. (Az alkotóknak és különösen a Hannát játszó színésznőnek óriási erőre volt szüksége a zaklatás nyílt ábrázolásához, tisztelet érte.) Az is kiderül, hogy a diáktársak és a tanárok mindenről tudtak, sőt hallgatólagosan az áldásukat is adták. Ez nagyon fontos, mert nem beszélünk eleget a környezet szerepéről, arról, hogy a Sipos-ügy vagy a #MeToo kirobbanásáig a zaklatás lényegében társadalmi normának számított.
A szerző, egyben az előadás rendezője, Kónya Klára, aki már évek óta dolgozott a darabon, érintett. Ezt a tényt nem szerette volna nyilvánosságra hozni, azonban Vári György beismerése felborította terveit. Az áldozatok ugyanis nem akarták, hogy az elkövető a nevével vállalja nyilvános „vezeklését”, többek között azért, mert kilétük így sokkal szélesebb körben válna ismertté. Vári ennek ellenére nem visszakozott, Kónya pedig, hogy rövidre zárja a dolgot, végül egy videóban beszélt érintettségéről. Vári kiállása azért problematikus, mert – amellett, hogy a beismerés és a kibeszélés aktusa nyilván fontos – az áldozatok megint azt élték át, hogy nincsenek döntési helyzetben. Kónya ezek után minden egyes lépést és mozzanatot külön egyeztetett csapattársaival az alkotófolyamat során – még azt is, hogy mit mond el az említett videóban. „Nagyon büszke vagyok, hogy egy ilyen kontrollvesztett állapotból ki tudott alakulni egy ilyen együttműködés” – nyilatkozta egy interjúban.
Az előadást a közbeszédet foglalkoztató aktualitásokat feldolgozó Affér Színház mutatta be közösségi finanszírozásból. A társulatnak ez a második darabja, amelyet a Stúdió K-ban játszik, a patológiás társadalmi folyamatokat bemutató Gyakori kérdéseket internetes fórumokon talált szövegekből építette fel. A tagok nem a szokványos színházi karriert futották be; az előadás színészeinek többsége már több, a társadalmi szerepvállalást előtérbe helyező projektben vett részt. Nekik és a szöveg friss humorának köszönhető, hogy a Ráolvasás alakjai – különösen a három főszereplő (Boznánszky Anna, Kőszegi Judit, Lovas Dániel) – hús-vér, egyénített figurákká váltak.
Néhány dramaturgiai következetlenség ellenére is jó tempójú az előadás, végig fenntartja, sőt növeli a feszültséget. A körülbelül egy év történetét felölelő jelenetek néha épp csak felvillantják a fordulópontokat, és a hiányzó eseményeket nekünk kell ezekből a töredékekből összeraknunk. Az is jót tesz az előadás ritmusának, hogy bár a darab hosszúsága nem indokolná, mégis van benne szünet (és a nézőnek is szüksége van fellélegzésre).
A Ráolvasás a színpadi eszközökkel is visszafogottan bánik: az elemeltséget a zöld színű bor jelzi, vagy az, hogy az igazi telefon helyett csak üres tokokat használnak a szereplők. A díszlet mindössze egy hintából és néhány, kerekeken gurítható, téglalap alakú üvegfalból áll, ezeket rendezgetik át a különböző helyszínekhez: az osztályteremhez, a parkhoz vagy egy lakáshoz. A szereplők olykor már a jelenetük előtt néma, passzív tanúként is megjelennek ezekben az üvegkeretekben: bent is vannak a színpadon, meg nem is. Fenyegető árnyakként jelzik, hogy valami olyasmi indult el, amiből nincs visszaút. Látják is az eseményeket meg be is hunyják a szemüket. Szembesülnek is a traumákkal meg el is hallgatják őket. Szerencsére ez az előadás beszél helyettük.
Stúdió K, december 10.
