Színház

Nem bújhatunk el a sötétben

Kurázsi és gyerekei – Narratíva Társulat

Színház

Strukturális szempontból egészen egyedi, izgalmas és ígéretes képződmény a Narratíva Társulat. Első komoly bemutatójuk alapján viszont arra lehet következtetni, hogy az indulást, a biztos alapokat nem a felforgató esztétikai törekvésekben látják: a Kurázsi és gyerekei egy független társulat korrekt előadása gyönyörű pillanatokkal.

Igaz, a Narratíva törekvései között az is szerepel, hogy a munkafolyamatnak ne legyen vége a premierrel: minimum félévente egy egyhetes próbafolyamat során szeretnék teljesen szétszedni és újra összerakni a már bemutatott előadásokat (vagyis ebből a szempontból úgy lenne igazságos, ha a kritikus is újrázna).

A struktúrát felülíró szándék az is, hogy a tagok hierarchiamentesebb színházat akarnak csinálni. Mivel az alapítók – Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea, Szenteczki Zita – maguk is rendezők, a cél aligha a rendezői színház kereteinek elhagyása, hanem inkább az alkotáshoz, az energiák összeadódásához kedvezőbb, demokratikusabb légkör megteremtése. A Bánkitó Fesztiválon már kipróbálták ezt a módszert, akkor legelső közös előadásukat igazi csapatmunkával hozták létre a néhány napos próbafolyamat során. A Mítosz manufaktúra már csak azért is különleges produkciónak számított, mert a közönség hozzájárulására is feltétlenül szükség volt a megvalósulásához: ugyanis a nézők világították meg a „színpadi”, vagyis kinn a szabadban játszódó eseményeket az erre a célra kapott zseblámpák fényével.

A Kurázsi és gyerekei kevésbé mostoha (vagy inspiráló, nézőpont kérdése) körülmények között valósult meg a Radnóti Színház új játszóhelyén, a Tesla Laborban. (Megjegyzem, a Radnóti nyitottsága és segítőkészsége is egyedülálló. Bár a szakma folyton hangsúlyozza, hogy mennyire fontos, előremutató és a kőszínházakat is átformáló folyamatok zajlanak a független műhelyekben, eddig elenyésző példáját láthattuk annak, hogy a kőszínházak bármilyen módon segítenék az időről időre nehéz helyzetbe kerülő függetleneket. A Radnóti a saját produkciói mellett független társulatok sikeres előadásainak fogja átengedni a Labort.)

A színpadot (Schnábel Zita munkája) négy oldalról üljük körbe, s végig fenn van a nézőtéri fény – ennyiben bevonódunk az előadásba: nem bújhatunk el a sötétben. Középen kibelezett zongora, amely egy szintetizátort és egyéb kellékeket rejt. Egyben ez Kurázsi kocsija is, amelyet a családtagok a ráerősített hámokba bújva vonszolnak – nem előre, hanem körbe-körbe: a haladás legfeljebb érzékcsalódás. Szép, hogy láthatóan valódi erőfeszítés kell a kordé megmozdításához: erősen megvetett lábak, bőrbakancstalpak nyikorgása.

Kegyetlen, kietlen, sivár világot ábrázol Kovács D. Dániel előadása. A jelmezek (Pattantyus Dóra) praktikusak, szürkék és barnák. Minden, ami örömet okoz vagy érték, napsárgán villan elő ebben a színtelen tájban: kis, sárga szelvény a pénz, a zsoldpénztár, és sárga Yvette vágyott, „piros” cipője is. Sárga, mint a tápláló eledel: a nyershússzagot árasztó, igazi kakasnak a bőre, melyet Kurázsi (Pető Kata) nekiáll késsel felszabdalni. A szöveg nem fárad azzal, hogy megértesse velünk a történelmi hátteret, nem tudjuk, ki a két fél, kinek kedvez a hadiszerencse: a háború olyan léthelyzetként fontos, amelyben állandó a küzdelem a túlélésért (ilyen szempontból analóg a függetlenek sorsával), amelyben nincsenek jó döntések, és az egyéni érdekek érvényesítésének katasztrofális következménye van.

Ehhez a kietlenséghez jól illik a színészek szikár, keresetlen játékstílusa, amelyet – különösen a főszereplő Pető Kata esetében – valamiféle belső szilárdság jellemez, s amelybe így bőven belefér a szövegtévesztés és a közönséggel va­ló incselkedés. (És a színész­óriás, Lázár Kati felbukkanása is.) Ez a közvetlenség, természetesség – vagy ha úgy tetszik, a túltolt rendezői rafinéria hiánya – egyszerűségükben is jól funkcionáló, a szöveg rétegzettségét feltáró jeleneteket eredményez, amit annak ellenére össze tudok kapcsolni a társulat törekvéseivel, hogy nem ezt az előadást képzelem a vidéken tájoló kamionjuk platójára. (Ez a fajta nyitás ebben a formában szerepel a Narratíva hosszú távú tervei között.)

Egy ponton annak is nagyon drukkoltam, hogy az összefogás az előadásban is megvalósulhasson a nézők és a játszók között. (Vigyázat, spoiler következik!) Brecht drámájában a néma Kattrin dobolással ébreszti fel, s ezáltal menti meg a várost. A Narratíva előadásában Piti Emőke felmászik egy létrára, és először artikulálatlanul, de aztán egyre tisztábban kezdi énekelni az Ég a város... című dalt. Kurázsi elhalt gyermekei, akik egy parasztgazda teheneiként tértek vissza a színpadra, csatlakoznak hozzá, majd a közönség felé fordulva körbejárnak. Egyre erőteljesebb az elviselhetetlenül egyszerű és tiszta énekszó. Úgy képzelem, az alkotók azt szerették volna, hogy egy idő után a közönség is bekapcsolódjon. Talán egyszerűen azért maradt el a csoda, mert kánonban kellett volna énekelni. Vagy az előadás nem volt ehhez elég, nem tudom. De a pillanatban rejlő lehetőség így is szép volt – talán legközelebb… Drukkolok nekik.

Tesla Labor, november 20.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.