Színház

Nem bújhatunk el a sötétben

Kurázsi és gyerekei – Narratíva Társulat

Színház

Strukturális szempontból egészen egyedi, izgalmas és ígéretes képződmény a Narratíva Társulat. Első komoly bemutatójuk alapján viszont arra lehet következtetni, hogy az indulást, a biztos alapokat nem a felforgató esztétikai törekvésekben látják: a Kurázsi és gyerekei egy független társulat korrekt előadása gyönyörű pillanatokkal.

Igaz, a Narratíva törekvései között az is szerepel, hogy a munkafolyamatnak ne legyen vége a premierrel: minimum félévente egy egyhetes próbafolyamat során szeretnék teljesen szétszedni és újra összerakni a már bemutatott előadásokat (vagyis ebből a szempontból úgy lenne igazságos, ha a kritikus is újrázna).

A struktúrát felülíró szándék az is, hogy a tagok hierarchiamentesebb színházat akarnak csinálni. Mivel az alapítók – Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea, Szenteczki Zita – maguk is rendezők, a cél aligha a rendezői színház kereteinek elhagyása, hanem inkább az alkotáshoz, az energiák összeadódásához kedvezőbb, demokratikusabb légkör megteremtése. A Bánkitó Fesztiválon már kipróbálták ezt a módszert, akkor legelső közös előadásukat igazi csapatmunkával hozták létre a néhány napos próbafolyamat során. A Mítosz manufaktúra már csak azért is különleges produkciónak számított, mert a közönség hozzájárulására is feltétlenül szükség volt a megvalósulásához: ugyanis a nézők világították meg a „színpadi”, vagyis kinn a szabadban játszódó eseményeket az erre a célra kapott zseblámpák fényével.

A Kurázsi és gyerekei kevésbé mostoha (vagy inspiráló, nézőpont kérdése) körülmények között valósult meg a Radnóti Színház új játszóhelyén, a Tesla Laborban. (Megjegyzem, a Radnóti nyitottsága és segítőkészsége is egyedülálló. Bár a szakma folyton hangsúlyozza, hogy mennyire fontos, előremutató és a kőszínházakat is átformáló folyamatok zajlanak a független műhelyekben, eddig elenyésző példáját láthattuk annak, hogy a kőszínházak bármilyen módon segítenék az időről időre nehéz helyzetbe kerülő függetleneket. A Radnóti a saját produkciói mellett független társulatok sikeres előadásainak fogja átengedni a Labort.)

A színpadot (Schnábel Zita munkája) négy oldalról üljük körbe, s végig fenn van a nézőtéri fény – ennyiben bevonódunk az előadásba: nem bújhatunk el a sötétben. Középen kibelezett zongora, amely egy szintetizátort és egyéb kellékeket rejt. Egyben ez Kurázsi kocsija is, amelyet a családtagok a ráerősített hámokba bújva vonszolnak – nem előre, hanem körbe-körbe: a haladás legfeljebb érzékcsalódás. Szép, hogy láthatóan valódi erőfeszítés kell a kordé megmozdításához: erősen megvetett lábak, bőrbakancstalpak nyikorgása.

Kegyetlen, kietlen, sivár világot ábrázol Kovács D. Dániel előadása. A jelmezek (Pattantyus Dóra) praktikusak, szürkék és barnák. Minden, ami örömet okoz vagy érték, napsárgán villan elő ebben a színtelen tájban: kis, sárga szelvény a pénz, a zsoldpénztár, és sárga Yvette vágyott, „piros” cipője is. Sárga, mint a tápláló eledel: a nyershússzagot árasztó, igazi kakasnak a bőre, melyet Kurázsi (Pető Kata) nekiáll késsel felszabdalni. A szöveg nem fárad azzal, hogy megértesse velünk a történelmi hátteret, nem tudjuk, ki a két fél, kinek kedvez a hadiszerencse: a háború olyan léthelyzetként fontos, amelyben állandó a küzdelem a túlélésért (ilyen szempontból analóg a függetlenek sorsával), amelyben nincsenek jó döntések, és az egyéni érdekek érvényesítésének katasztrofális következménye van.

Ehhez a kietlenséghez jól illik a színészek szikár, keresetlen játékstílusa, amelyet – különösen a főszereplő Pető Kata esetében – valamiféle belső szilárdság jellemez, s amelybe így bőven belefér a szövegtévesztés és a közönséggel va­ló incselkedés. (És a színész­óriás, Lázár Kati felbukkanása is.) Ez a közvetlenség, természetesség – vagy ha úgy tetszik, a túltolt rendezői rafinéria hiánya – egyszerűségükben is jól funkcionáló, a szöveg rétegzettségét feltáró jeleneteket eredményez, amit annak ellenére össze tudok kapcsolni a társulat törekvéseivel, hogy nem ezt az előadást képzelem a vidéken tájoló kamionjuk platójára. (Ez a fajta nyitás ebben a formában szerepel a Narratíva hosszú távú tervei között.)

Egy ponton annak is nagyon drukkoltam, hogy az összefogás az előadásban is megvalósulhasson a nézők és a játszók között. (Vigyázat, spoiler következik!) Brecht drámájában a néma Kattrin dobolással ébreszti fel, s ezáltal menti meg a várost. A Narratíva előadásában Piti Emőke felmászik egy létrára, és először artikulálatlanul, de aztán egyre tisztábban kezdi énekelni az Ég a város... című dalt. Kurázsi elhalt gyermekei, akik egy parasztgazda teheneiként tértek vissza a színpadra, csatlakoznak hozzá, majd a közönség felé fordulva körbejárnak. Egyre erőteljesebb az elviselhetetlenül egyszerű és tiszta énekszó. Úgy képzelem, az alkotók azt szerették volna, hogy egy idő után a közönség is bekapcsolódjon. Talán egyszerűen azért maradt el a csoda, mert kánonban kellett volna énekelni. Vagy az előadás nem volt ehhez elég, nem tudom. De a pillanatban rejlő lehetőség így is szép volt – talán legközelebb… Drukkolok nekik.

Tesla Labor, november 20.

 

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.