Az Egy százalék indiánban a barátnőverő, tajtrészeg Rajmund több ember előtt brutálisan megaláz egy nőt, s bár a jelenet kétségtelenül torkon ragadja a nézőt, és egyben az előadás csúcsa is, mégsem ez a legnyomasztóbb az egészben. Hanem az, ahogy az előtte és utána történtek csendessége belesimul a hétköznapi gesztusokba: ahogy rájövünk, hogy nincs más, csak az ebben való élés. Talán Csehov lehetett ilyen (a kortársai számára): darabjaiban hiába vannak fordulópontok – az ember munkába áll, elhagyja a szeretőjét, elveszíti a birtokát stb. –, mégis olyan, mintha soha nem változna semmi.
Ezért lehet az embernek az az érzése – és ez az élmény elementárisan jelentkezik –, hogy a saját életét látja a színpadon. Így volt ez a társulat előző darabjaiban, az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap című előadásokban is. A trilógia részeit nem egy folytatásos történet, hanem elsősorban (egy kanapé és) a Hajdu Szabolcsék által megtalált színházi nyelv köti össze, tematikusan pedig a központi karakterek átjátszhatósága: például az Ernelláék Hajdu által játszott Farkas nevű szereplője simán lehetne Andris az Egy százalék indiánban és fordítva. A helyszín mindig egy középosztálybeli, értelmiségi házaspár otthona, ahol valakik mindig vendégeskednek, és az így feltáruló viszonyrendszerben csupaszodnak le a karakterek aktuális és állandósult problémáikkal, belső konfliktusaikkal együtt. Rokonítja egymással az előadásokat a szöveg stílusa: az ismerős mondatok nyelvezete. Az előadások azért is ennyire magával ragadóak és egyben komikusak, mert pontosan ezeket a szavakat és így használjuk vagy halljuk, pontosan ezeket a sokszor értelmetlennek tűnő, az őszinteség ellen ható, de a civilizáltságot épphogy fenntartó udvariassági köröket futjuk. Inkább megkínálja az ember az idiótán viselkedő haverját kávéval, mint hogy elküldje a picsába, ugye.
A különböző helyszíneken (B32 Galéria, KuglerArt Galéria, HPS KultSzalon, FILC) látható Egy százalék indiánban három férfi gyűlik össze közös barátjuk temetése után az egyikük lakásában. Gyerekkori kötelék lehet közöttük, mert amúgy nagyon különböznek egymástól mind szocioökonómiai státus, mind önreflektáltság tekintetében. Velük vannak a barátnőik is, akik finoman szólva sem érzik jól magukat ebben az összezártságban. Az elavult férfiszerepekben hívő és azokat érvényesítő Rajmund (Gelányi Imre) a legszánalomraméltóbb és legnevetségesebb alak közöttük: lényegében nyomorgó, öreg bácsi, aki azonban veri a barátnőjét, „tanítja, hol a helye”. Csibi (Tankó Erika) amúgy is feszeng a társaságban, ráadásul Rajmund verbálisan is folyton megalázza. Míg Árpi (Szabó Domokos) titokban, adósságokat felhalmozva hajókat vesz, addig Niki (Tóth Orsi) a pár ezres tételeket is feljegyzi, hogy lássa, mire megy el a pénz, egyébként meg folyton veszekszik, mondja Árpi, és biztos megjött neki vagy terhes, azért van rosszul, vélik a társaságban. Zsuzsi (Török-Illyés Orsolya) attól szenved, hogy úgy érzi, teljesen kifakult Andris mellett, akivel emigrálni készülnek Mexikóba – Andrist állás várja, azt persze még nem tudják, Zsuzsi mit fog ott csinálni, „de majd kitaláljuk”.
Rajmund és Csibi esete a papírforma, de az előadás bravúrja inkább az, hogy megmutatja, mi zajlik mellettük és hozzájuk képest. Ami nem azt jelenti, hogy bagatellizálnám a családon belüli erőszakot – arra gondolok, hogy a szélsőségek ábrázolásából talán túl sok is van a magyar színpadokon (a nőket konkrétan megalázó jelenetekből biztos, hogy Dunát lehetne rekeszteni). Az öröklött nemi szerepekbe való betokozódottság itt gesztusokban, félbehagyott lázadásokban, mozdulatokban és mondatokban jelenik meg, az előadás alig látható struktúrákat villant fel, s mint ilyen, az egyik vagy a másik nem hibáztatása nélkül. Meg ahogy ezek a nők az emancipáltság különböző fokairól rácsodálkoznak egymásra, és nemhogy nem tudnak a kék-zöldre vert Csibinek segíteni (hogy is tudnának), hanem sorsközösséget sem tudnak alkotni – főleg a pasijaik sok mindent szentesítő barátságához képest. Ahogy a csúcsértelmiségi, menő ruhákat viselő és strukturális értelemben szabad Zsuzsi maga is vergődik. És ahogy közhelyekbe fullad a témáról való diskurzus, de csak ez az egy diskurzus van. „Nincs modell!” – mondja Andris, és ezt nagyon fontos kimondani és megélni ebben a gyerekek és a nők elnyomását, a szexuális visszaéléseket hallgatólagosan engedélyező társadalomból való kilábalásban.
Az is közös a Látókép Ensemble előadásaiban, hogy van bennük egy-egy nagyon színházi, lírai vagy szürreális gesztus, ami felborítja, ellebbenti a földtől a mikroszituációkban kiteljesedő mikrorealizmust. Az Ernelláék végén Eszter kapcsolta be a lemezjátszót, amin az Imagine ment, itt egy színes égőkkel kivilágított szaxofonos lépdel végig a színen Lou Reed Vanishing Act című számát kísérve, miközben Andris némán feladja Zsuzsira a kabátot. Azt mondanám, giccs, ha nem esne most jól egy kicsit lebegni.
HPS KultSzalon, október 13.
