Rádai Andrea

Az idén kétszeresére nőtt a Jászai-díjasok száma, amit ráadásul 65 év felett különösen megéri megkapni. A Blattner Géza- és a többi színházi díj esetében is egyre inkább a politikai erőviszonyok, és nem a szakmai érvek számítanak. Íme, néhány pikáns eset.

A Selejtesek úgy politikus előadás, hogy szó sem esik benne politikáról: úgy beszél a magyar egészségügyről, hogy nem tematizálja az állam felelősségét.

A Tűznyelők is csak arról szól, mint sok-sok színházi produkció: hogy mennyire nehéz élni.

Nemrégiben az idei POSZT válogatói – Gulyás Gábor és Zalán Tibor – sajtóperrel fenyegetőzve és helyreigazítást kierőszakolva kérték ki maguknak azt a dunszt.sk véleménycikkében megjelent állítást, hogy válogatásukban nem szerepelnek független társulatok.

Azért a plakát minimum gyanús: mit keres pöfékelő szamovár egy brit szerzőnél? Aztán a díszlet: amikor belépünk a nézőtérre, az orosz vidék kopottas-fehéres, „megállt az idő”-t sugalló bútordarabjait pillantjuk meg. Annyira tipikusak, hogy már-már installációként hatnak: a mindenkori és tetszőleges (magyar) színház tetszőleges Csehov-előadás díszlete prototípusaként.

Úgy tűnt, a Városmajori Szabadtéri Színpadnak nem okozott nehézséget nézőterének megtöltése az Állami Áruház vendég előadására. Nem úgy, mint Pécsen, ahol a POSZT szervezői, arra hivatkozva, hogy nem fogynak eléggé a jegyek, egy hónappal a tervezett időpont előtt lemondták a kecskeméti színház előadását. Egy nappal azután, hogy megjelent róla a viktorozást is emlegető kritika a Revizor portálon.

A magyar jó zsaru egy kicsit rossz: néha megszegi a szabályzatot és túl sokat iszik (végül is ki nem?), viszont nem megy a szomszédba egy kis szellemességért, ha a felettesével kell évődni. Ez a kedélyes, kicsit béna, de a mienk hangulat lengi be a magyar rendőrséget Gothár Péter Szürke galamb-rendezésében.

Kien professzor, a Káprázat című regény főhőse szenvedélyes bibliofil, ám könyvtárgyakra épülő világképéből teljesen hiányzik a humanizmus és a – könyvek által is megismerhető – ember. Érdekes csavar, hogy a Forte Társulat előadásában emberek játsszák a könyveket.

A gyűlölet felől értelmeződik hazaszeretet és magyarság a Sacra Hungaricában. Van benne valami, hiszen az előadásban elhangzott – a Facebook legalját és a magas kultúrpolitikát is képviselő – kommentekből álló gyűlölethalmok tényleg szépen kirajzolják a Kárpát-medence domborzatát. Urbán András produkciója mégsem annyira a tőle megszokott, végletekig fokozott helyzetekre és a brutalitás brutalitásának színpadi megmutatására épül. Ennek csak egyik oka, hogy más közegben született a produkció: a rendezőnek ez az első munkája Magyarországon.

Ha van a színpadon egy pisztoly, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Ez a dramaturgiai szabály viszont nem érvényes egy zongora esetében, ami pont attól tud csehovi lenni, ha nem szólal meg.

Egy család történetének száz éve száznyolcvan percben – átlagosan 108 másodperc évenként – vagány és tiszteletre méltó vállalás, ahogy a gesztus is, amely a Rozsdatemetőt a jelennel összeérő kiindulópontnak, előzménynek tekinti, s így lényegében megkísérli rehabilitálni a megjelenésekor elképesztő sikereket elérő regényt. Persze mint minden ilyen nagy ívű, grandiózus vállalkozás, a Katona előadása is hordoz magában csapdákat.