A Baltazár Színház egy estén játszott két „egyfelvonásosa” tükröt tart egymásnak: a Pitypang „pitypangja” egy üde, nyári réten nő – de a Porban is vannak virágok, csak éppen az aszfalt repedései közül törnek elő.
Az értelmi sérült színészekből álló társulat 2017-ben mutatta be az előbbit, s most rakták össze legújabb produkciójukkal, a párdarabnak szánt Porral. A két produkció roppant izgalmas párbeszédbe kerül egymással – a Por legalábbis felel a Pitypangra, sőt át is értelmezi azt.
A Pitypang Karinthy Frigyes, József Attila és Juhász Gyula verseire épül. A jelmezek és a kellékek a múlt század púderszagú, szecessziós hangulatát idézik: a színésznőkön fidres-fodros, sárga selymek omlanak alá lágyan, a férfi színészeken elegáns sapka, sárga (csokor)nyakkendő és nadrágtartó. Az előadás nagy részét mozgásszínházi elemek teszik ki, a gurulásokból, forgásokból árad valami dekadens boldogság és harmónia, de a szerepek néha szűknek tűnnek a színészeknek.
Amikor a szünet után megérkezünk a Porra, a színészek egy csoportképből néznek ránk, a napsárga jelmezekre szürke pulóverek, kardigánok, fekete harisnyák kerültek, hűvösebb van, beköszöntött a kijózanító ősz. A szöveg, melyet Vörös István írt, játszik a Pitypangban elhangzott versekkel, de reflektál a színházi helyzetre – úgy általában és ebben a konkrét esetben – is (még a kritikáról is szó van). Minden csupa irónia, játékosság, karcosság, a színészeknek nagyon jól állnak a mondatok, melyeken átsugárzik a személyiségük. Az előadás zenei világa és a koreográfia is kitágul a modern, a populáris felé. Izgalmas egymás után olvasni, egymás mellé tenni a színészek alakításait – a két kép alighanem együtt igaz, ahogy diszharmónia sincs harmónia nélkül.
Baltazár Színház, december 14.
