Színház

A fallikus falikút

Kertész utcai Shaxpeare-mosó

  • Rádai Andrea
  • 2019.11.10 12:10

Színház

A Kertész utcai Shaxpeare-mosóban megmossák Shakespeare-t. Betámolyog a színpad hátsó részébe Máthé Zsolt reneszánsz öltözetben – úgy kalimpál hosszú, harisnyás lábával, mint valami bekólintott Pampalini –, majd lassan elindul a proszcénium felé.

Míg odaér, készséges suhancok anyaszült meztelenre vetkőztetik, lemossák, kifényezik, és a bárd eldalolja az előhangot is (a miheztartás végett: „szöveghűség nulla, Nádasdy, sorry”). A jelenet végére a körgalléros Shakespeare-ből mackónadrágos Csupi lesz.

Ez történik a darabbal is: bedobják a gépbe a veronai szerelmesek romantikus meséjét, és kijön belőle egy erzsébetvárosi drogos fiatalokról szóló sztori. Ám a rendező, Bodó Viktor és a szövegíró, Závada Péter nem egyszerűen másik korba helyezte a történetet, hanem egyenesen leszámolt vele, néhány kőszínházi hagyománnyal együtt. Vagyis az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosója mintha arról szólna, hogy mennyire nem lehet ma a Rómeó és Júliát színpadra állítani.

A szereplők közötti viszonyrendszer és a cselekmény amúgy nagyjából követi az eredeti darabot. Montágék és Kapulekék (!) két befolyásos család, az utóbbinak autómosója van. Ez az intézmény egyébként létezik: 1924-ben nyílt meg a Kertész utca 24. alatt az autómosót, szerelőműhelyt, benzinkutat üzemeltető Cyklop Garage. Schnábel Zita díszletének egyértelműen ez a helyszín volt a mintája, de a rendező korábbi munkáiból is előhív képeket: a hátrafele elnyúló, szűkülő tér szinte Bodó-védjegy, a kopott-koszos csempék hangulata a vígszínházbeli Revizor uszodájára emlékeztet. A család fiataljai általában itt csapnak össze a Montágokkal (és tarantinósan valódinak tűnnek a verekedések), de mindenki egyformán retteg a lokálbűnözők közt kiskirály Herczegtől (Gálffi László). Ebben a világban Kapulekné (Hámori Gabriella) kivénhedt Barbie baba, Párisz (Fi­cza István) adóhivatallal fenyegetőző, mitugrász alak, Montágné (Takács Nóra Diána) kerekesszékes szélütött, a dajka (Csákányi Eszter) szófosó házvezetőnő, Lőrinc barát (Mácsai Pál) bringaboltjában üzletelő díler. Rómeó (Patkós Márton) épp próbál lejönni a drogról, de maga sem tudja, minek. Júlia (Kókai Tünde) viszont beüt neki: a fiatalok Kapulekék buliján szeretnek egymásba.

Az ezután következő fordulatok (esküvő titokban, gyilkosságok, száműzetés, fenyegető kényszerházasság stb.) is bele vannak szuszakolva valahogy az Örkény előadásába, csak nem a fülemüle szólal meg hajnalban, hanem az első villamos, és Júlia néha bazdmegel.

Vagyis ki lett irtva a darabból minden, ami elegáns és szép, költői és romantikus, és nem csak a szöveg szintjén. A túlzás persze nem idegen eszköz Bodótól, itt azonban a kurta farkú kismalacon is túlra van tolva a trágárság, a meztelenség, az agresszió, a filmes utalások és effektek (még egy autó is felrobban, ez komoly), a hangerő és a szerhasználat (bár ez utóbbi könnyen lehet, hogy szociológiai szempontból tulajdonképpen pontos). A csúcsok csúcsa Kapulekék bulijában csúcsosodik ki (meg abban a jelenetben, ahogy Rómeó és Mercutio bandája rákészül és alapozik), igazi Walpurgis-éj. Zseniálisak a jelmez jelmezek (Nagy Fruzsina és a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak munkái): Párisz például képes volt Eiffel-toronynak öltözni, Mercutio (Polgár Csaba) aranyszín alsónadrágján autóillatosító fityeg. A karaoke-magánszámokban tényleg remekelnek a színészek, itt látszik, mennyire élvezték a tripet Bodóval. Ha muszáj lenne kiemelnem valakit, akkor Takács Nóra Diána lenne az, aki Montágnéként beszélni nem tud, énekelni annál inkább, és mi mást, mint az I Will Always Love You-t. És igazából ez a legszebb szerelmes pillanat.

Szóval az előadás eléri azt, hogy amikor véletlenül a Shakespeare-szöveg hangzik el (vagy bármilyen utalás más feldolgozásokra, például Zeffirelli vagy Baz Luhrmann filmjére), idétlennek hat: az „eredeti” működik idézetként, vendégszövegként. Bár vannak köztük szép pillanatok, a két fiatal szerelmének ereje, tisztasága, szépsége is sérül ebben a vad szétzilálódásban. Pedig ha van konvenció a (kő)színházban, az az, hogy a Rómeó és Júlia A Tiszta Költőiség. Az előadás más hagyományt is felforgat: szórakozik egy kicsit a nézői beidegződésekkel, amikor úgy tesz, mintha vége lenne az első felvonásnak, és mire a közönség fele kimegy, a színészek tovább játszanak. Jó vicc.

Bár a színház sok energiát fektetett abba, hogy előre szóljon, mit várhat a néző, biztos, hogy lesznek üres székek az (igazi) szünet után. (Megjegyzem, ez az előadás a kőszínházi hagyományokból kiindulva és azokat nem meghaladva radikális.) És biztosan lesznek mégoly progresszív magyartanárok is, akik ugyan elviszik osztályukat az előadásra, de fel fogják tenni a kérdést, hogy mindez mi végre. De talán pont az a mondanivaló, hogy nincs mondanivaló, főleg, ha amúgy is mindenki mindig szétcsapja magát, ami valamennyire még igaz is a mai Magyarországon. Az előadás annyira pörög, annyira hatásvadász, hogy nem hagy időt elmélázni ezen a kiüresedettségen. Hacsak nem akkor, amikor Rómeó szeretkezés után hosszan mossa a farkát a falikútban.

Örkény Színház, szeptember 28.

 

Neked ajánljuk