Szalánczki Éva keze például nem vasököl, és nem is kapálásban megkérgesedett tenyér: a fiatalon és tragikusan meghalt lány első generációs értelmiségi, nem megalkuvó újságíró az ötvenes övekben, és ha ez még nem elég, leszbikus is. Galgóczi Erzsébet – az előadás alapját képező, azonos című – regénye az ő megismerésére tett kísérlet története. A fiatal lány disszidálás közben robban fel egy világháborús aknán, amely a kezét is leszakítja. Ezt a kezet pillantja meg a határszakasz parancsnoka, Marosi János főhadnagy, akiről kiderül, jól ismerte az áldozatot, sőt szerelmes volt belé. Így aztán magánakcióba kezd: meg akarja ismerni Szalánczki tettének indítékait, de eközben persze az (is) izgatja, miért nem kaphatta meg a lányt soha (hiszen amúgy minden ujjára jut készséges nő).
A könyvben egyébként Évát agyonlövik a határőrök. Vagyis a kezek hangsúlyos jelenléte rendezői ötlet, ami vizuálisan is megjeleníti a másik megismerésének lehetetlenségét. Éva maga nem is jelenik meg az előadásban, értsd: a visszaemlékezésekben sincs jelen a testével, csak az elhangzó szavak (és a kezek) testesítik meg őt. Marosin (Hajduk Károly) kívül minden színész több szerepet játszik, Pető Kata például Éva szerelmét, Líviát és a besúgó Módra Magdát, Friedenthal Zoltán Lívia féltékeny férjét és Éva kollégáját, Terhes Sándor a főszerkesztőt és egy rendőrt, Kárpáti Pál egy nyomozót és egy másik rendőrt. Ők olykor el is játsszák az Évával kapcsolatos, felidézett történeket, és még az is közös bennük, hogy mindegyikük feje (és keze!) be van festve valamilyen színnel. Hogy miért, arra nem jöttem rá, csak a hatás felől van ötletem: a vöröslő, sárgálló, kéklő, fehérlő fejektől bábszerűvé válnak a színészek és szürreálissá a jelenlétük. Mintha ők is csak Marosi képzeletében léteznének.
Amikor Éva „beszél”, mert az ő levele vagy naplójegyzete kerül Marosi kezébe, akkor mindenki mondja a szöveget, egyesek fennhangon, érthetően, mások motyogva, szavakat, mondattöredékeket ismételve, lehajtott fejjel, mintha egy temetésen imádkoznának. Ezt a képet erősíti a színpad közepén levő díszletelem is (látvány: Jankó Mátyás), mely koporsóra emlékeztet, de ezenkívül kádra és a Kádár-kor oly jellegzetes és felejthetetlenül ronda beton virágtartóira is, melyekben szúrós bokor és szemét burjánzott (és sok helyen burjánzik a mai napig). Szenteczki egy másik rendezésében, az Örkény Színház Édes Annájában egyébként hasonlóan egy masszív tömb, egy asztal vált mozdíthatatlanságával markáns részévé a színpad ergonómiájának.
Érdekes és teljesen indokolt döntés, hogy Éva nem jelenik meg, mert így egyrészt a hiányával van jelen, és sokkal fájóbb az üresség, amit maga után hagy, másrészt a halála után már amúgy is csak konstrukcióként létezik, hiányos mozaikképként, melynek darabkáit önkényesen illeszti össze egy idegen kéz. Ám ez az oka annak is, hogy a narráció, a szövegmondás, a beszélő fejek felé billen az előadás, amely helyenként nagyon statikus és vontatott. A kezekkel való bábjáték izgalmas, de egészében véve kihasználatlannak és hangsúlytalannak tűnik. A másik nehézség, hogy Szalánczki „hiánya” és konstruáltsága – bennem például – megteremtette azt az elvárást, hogy egy másik alak kerüljön a középpontba (vagy úgy egyáltalán: legyen valaki a középpontban). Csakhogy Marosi nincs olyan súllyal jelen, csak tanú tud lenni, semmi más. Pedig az előadás mintha tenne egy tétova kísérletet arra, hogy felerősítse azt az értelmezést, hogy amikor valaki mást akarunk megismerni, valójában önmagunkra vagyunk kíváncsiak. Marosi az előadás végén egyedül marad, ül a koporsó-virágágyás szélén, és úgy beszélget az immár kintről felelgető szereplőkkel. Ekkor fejezi be azt a történetet is, amelyik a kulcs az Évával való kapcsolata, de leginkább az ő személyiségének megértéséhez. Ám az előzményekhez képest a levegőben lóg a befejezés.
Szenteczki számára alighanem a szöveg megjelenítése volt a legfontosabb, mert azt sem lehet állítani az előadásról, hogy elmenne bármilyen aktuálisan kiaknázható téma irányába. Igaz, így viszont izgalmas módon az ugrik ki, ami azóta, a regény cselekményének (1959) és a megjelenésének (1980) ideje óta változatlan: a magyar értelmiség felelőssége, tehetetlensége, hallgatólagos beleegyezése, együttműködése abban a helyzetben, ami kialakult, és amiben az, aki megalkuvásra képtelen, csak számkivetett és élhetetlen lehet.
Radnóti Tesla Labor, február 5.
