Színház

Zsiráf

Sztalker Csoport: Vízkereszt, de amúgy mindegy

Színház

Nemrégiben az idei POSZT válogatói – Gulyás Gábor és Zalán Tibor – sajtóperrel fenyegetőzve és helyreigazítást kierőszakolva kérték ki maguknak azt a dunszt.sk véleménycikkében megjelent állítást, hogy válogatásukban nem szerepelnek független társulatok.

Nemrégiben az idei POSZT válogatói – Gulyás Gábor és Zalán Tibor – sajtóperrel fenyegetőzve és helyreigazítást kierőszakolva kérték ki maguknak azt a dunszt.sk véleménycikkében megjelent állítást, hogy válogatásukban nem szerepelnek független társulatok. Kiderült, hogy többek között a Sztalker Csoportra gondolnak, amely a Nemzeti Színházban hozta létre a versenyprogramba bekerült Woyzeck című előadását. Nos: amíg Magyarországon a független kifejezés lényegében szinonimája a tűrtnek, a kiéheztetettnek és a bizonytalanságban tartottnak, addig roppant cinikus gesztusnak tartom a kategóriába sorolást kizárólag a struktúra mentén eldönteni. Ifj. Vidnyánszky Attila és csapata ugyanis kőszínházakban játszik, saját előadásokat hoz létre, iskolát tart fenn, szépirodalmat ad ki zsebkönyv formában és könyvautomatákat telepít a városban.

Manapság divat esztétikai kérdéseket polgári peres eljárás során eldönteni, és kérdés, hogy ez a jelentéktelennek látszó ügy mennyiben érinti a csoport alkotóit – hiszen a fejük fölött zajlott az egész. De ez mintha a teljes működésükre igaz lenne: hiszen a fejük fölött zajlik ez az egész területfoglalósdi, szekértáborozósdi, pénzkapósdi-elvevősdi – ők nyilván azt szeretnék, ha béke lenne és szeretet –, és nemigen reflektálnak saját, privilegizált helyzetükre. Aminek (és persze a megszólalásaiknak) köszönhetően olybá tűnik, mintha Isten tenyerén ülve, lábukat lógázva életvezetési tanácsadóként szórnák szét a világba kinyilatkoztatásszerű bölcsességeiket – annak ellenére, hogy (motiváló) erejük, hitük, céljaik sokszor szimpatikusak (és még bocsánatot is tudnak kérni, mint az a zsámbéki működésük kapcsán kiderült).

A pátoszt kiegyensúlyozó önirónia e hiánya viszont kevésbé feltűnő a Vízkereszt, de amúgy mindegy című, a Gyulai Várszínházban bemutatott előadásukon, amely inkább a közös játék öröméről és életérzésekről szól, mintsem a Shakespeare-dráma (radikális) újraértelmezéséről. A Sztalker eddigi, genderkérdések iránt teljesen vak alkotásainak ismeretében az is meglepő, hogy vannak benne nők – amit a darab persze eleve garantál –, de ezúttal az adottnál nagyobb súllyal és árnyaltabban.

A sztalkeresek Vízkeresztjét áthatja valami laza, könnyed, olaszos beachdiszkófíling, amit részben az előadás hangulatkeltő zenei világának (Mátyássy Szabolcs), az afro és latinos dallamoknak és a táncoknak, részben a jelmezeknek (Vecsei Kinga Réta) köszönhető. Mintha így vagy úgy, de mindenki a vízből jönne (az előadást beharangozó fotókon is mindenkinek vizes a haja): ki majdnem vízbe fúlt menekültként, ki strandolóként – lerongyolt, laza vagy elegáns nyaralószetteket hordanak a szereplők. Bizonyos képek ráadásul felidézik Fellinit és nagyon konkrétan Sorrentinót is: az egyik helyszínt, a fogadót ebben a változatban, Vecsei H. Miklós fordításában Zsiráfnak hívják, s az állat óriási, életnagyságú szobor formájában sokáig uralkodik a színpadképen (A nagy szépség című filmben egy illuzionista élő zsiráfot tüntet el éjszaka Caracalla termáiban).

Persze van valami más is a nyaralós életérzés, a felszín alatt (vagy ha úgy tetszik: a nyári színház mögött), ami mindig velünk van, akkor is, ha már megszoktuk vagy nem veszünk tudomást róla. Mint a tenger zúgása: az előadás el tudja érni, hogy az elején és a végén hallott hullámok ritmusa valahogy végig a fülünkben maradjon. A játék ezt a gesztust ismételgeti, erre emlékezteti közönségét folyamatosan különböző eszközökkel: hogy (majdnem) minden több, mint aminek látszik, hogy a felszín alatt mindig van valami – rejtett motivációk, nemi identitások, szerelmek, indulatok vagy egész egyszerűen a kémia –, amit a többi szereplő nem lát olyan tisztán, mint a néző. Ez főleg az előadás fizikalitásában nyilvánul meg: a beszéd mellett mindig ott van a testnyelv, ami jobban árulkodik a szavaknál. A férfi-női (vagy annak vélt) találkozásokban mintha násztáncot járnának a szereplők. Mária, Olívia komornája egyfolytában rugózik, mintha diszkódrog hatása alatt állna. A fiúk fociznak, de Viola, akit férfinak hisznek, labdába sem rúg mellettük. A szereplők a közös táncok során néha géppisztolyt ragadnak, valahogy úgy, mint Childish Gambino a This Is Americában (mely szám egyébként többször is elhangzik az előadásban): mintegy mellékesen, a szavakkal és a felszínnel párhuzamosan futó pszichés valóságban – de ez a motívum kevésbé tűnik előkészítettnek vagy beágyazottnak (főleg az előadás végén).

Mindez cseppet sem komorítja el az előadást, mely elsősorban mégiscsak a színészi csapatjátékról szól, és az elhülyéskedés öröméről, vagyis arról, hogy épp az elhülyéskedés, a felhőtlen együttlét közben születnek a legjobb poénok és megoldások. Így aztán a sztalkeresek Vízkeresztje tele van vicces – akár a színházi helyzetre utaló – gegekkel. Az összetartozás érzése is szépen kidomborodik az összjátékban, minek köszönhetően nehéz lenne kiemelni bárkit is, hiszen mindenkinek jutnak emlékezetes pillanatok. A mindenkori Vízkeresztek legnagyobb nyertesei színészileg persze mindig a komikus szál hordozói, azaz Böffen Tóbiás és bandája meg Malvolio: főleg Szabó Sebestyén László (Tóbiás) és Bordás Roland (Keszeg András). A Malvoliót játszó Gyöngyösi Zoltán pedig nemcsak a figura pökhendiségét tudja megmutatni, hanem görnyedt vállával, esőemberes gesztusaival magányát, gátlásosságból fakadó magába zártságát is.

Gyulai Shakespeare Fesztivál, július 9.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.