Színház

Zsiráf

Sztalker Csoport: Vízkereszt, de amúgy mindegy

Színház

Nemrégiben az idei POSZT válogatói – Gulyás Gábor és Zalán Tibor – sajtóperrel fenyegetőzve és helyreigazítást kierőszakolva kérték ki maguknak azt a dunszt.sk véleménycikkében megjelent állítást, hogy válogatásukban nem szerepelnek független társulatok.

Nemrégiben az idei POSZT válogatói – Gulyás Gábor és Zalán Tibor – sajtóperrel fenyegetőzve és helyreigazítást kierőszakolva kérték ki maguknak azt a dunszt.sk véleménycikkében megjelent állítást, hogy válogatásukban nem szerepelnek független társulatok. Kiderült, hogy többek között a Sztalker Csoportra gondolnak, amely a Nemzeti Színházban hozta létre a versenyprogramba bekerült Woyzeck című előadását. Nos: amíg Magyarországon a független kifejezés lényegében szinonimája a tűrtnek, a kiéheztetettnek és a bizonytalanságban tartottnak, addig roppant cinikus gesztusnak tartom a kategóriába sorolást kizárólag a struktúra mentén eldönteni. Ifj. Vidnyánszky Attila és csapata ugyanis kőszínházakban játszik, saját előadásokat hoz létre, iskolát tart fenn, szépirodalmat ad ki zsebkönyv formában és könyvautomatákat telepít a városban.

Manapság divat esztétikai kérdéseket polgári peres eljárás során eldönteni, és kérdés, hogy ez a jelentéktelennek látszó ügy mennyiben érinti a csoport alkotóit – hiszen a fejük fölött zajlott az egész. De ez mintha a teljes működésükre igaz lenne: hiszen a fejük fölött zajlik ez az egész területfoglalósdi, szekértáborozósdi, pénzkapósdi-elvevősdi – ők nyilván azt szeretnék, ha béke lenne és szeretet –, és nemigen reflektálnak saját, privilegizált helyzetükre. Aminek (és persze a megszólalásaiknak) köszönhetően olybá tűnik, mintha Isten tenyerén ülve, lábukat lógázva életvezetési tanácsadóként szórnák szét a világba kinyilatkoztatásszerű bölcsességeiket – annak ellenére, hogy (motiváló) erejük, hitük, céljaik sokszor szimpatikusak (és még bocsánatot is tudnak kérni, mint az a zsámbéki működésük kapcsán kiderült).

A pátoszt kiegyensúlyozó önirónia e hiánya viszont kevésbé feltűnő a Vízkereszt, de amúgy mindegy című, a Gyulai Várszínházban bemutatott előadásukon, amely inkább a közös játék öröméről és életérzésekről szól, mintsem a Shakespeare-dráma (radikális) újraértelmezéséről. A Sztalker eddigi, genderkérdések iránt teljesen vak alkotásainak ismeretében az is meglepő, hogy vannak benne nők – amit a darab persze eleve garantál –, de ezúttal az adottnál nagyobb súllyal és árnyaltabban.

A sztalkeresek Vízkeresztjét áthatja valami laza, könnyed, olaszos beachdiszkófíling, amit részben az előadás hangulatkeltő zenei világának (Mátyássy Szabolcs), az afro és latinos dallamoknak és a táncoknak, részben a jelmezeknek (Vecsei Kinga Réta) köszönhető. Mintha így vagy úgy, de mindenki a vízből jönne (az előadást beharangozó fotókon is mindenkinek vizes a haja): ki majdnem vízbe fúlt menekültként, ki strandolóként – lerongyolt, laza vagy elegáns nyaralószetteket hordanak a szereplők. Bizonyos képek ráadásul felidézik Fellinit és nagyon konkrétan Sorrentinót is: az egyik helyszínt, a fogadót ebben a változatban, Vecsei H. Miklós fordításában Zsiráfnak hívják, s az állat óriási, életnagyságú szobor formájában sokáig uralkodik a színpadképen (A nagy szépség című filmben egy illuzionista élő zsiráfot tüntet el éjszaka Caracalla termáiban).

Persze van valami más is a nyaralós életérzés, a felszín alatt (vagy ha úgy tetszik: a nyári színház mögött), ami mindig velünk van, akkor is, ha már megszoktuk vagy nem veszünk tudomást róla. Mint a tenger zúgása: az előadás el tudja érni, hogy az elején és a végén hallott hullámok ritmusa valahogy végig a fülünkben maradjon. A játék ezt a gesztust ismételgeti, erre emlékezteti közönségét folyamatosan különböző eszközökkel: hogy (majdnem) minden több, mint aminek látszik, hogy a felszín alatt mindig van valami – rejtett motivációk, nemi identitások, szerelmek, indulatok vagy egész egyszerűen a kémia –, amit a többi szereplő nem lát olyan tisztán, mint a néző. Ez főleg az előadás fizikalitásában nyilvánul meg: a beszéd mellett mindig ott van a testnyelv, ami jobban árulkodik a szavaknál. A férfi-női (vagy annak vélt) találkozásokban mintha násztáncot járnának a szereplők. Mária, Olívia komornája egyfolytában rugózik, mintha diszkódrog hatása alatt állna. A fiúk fociznak, de Viola, akit férfinak hisznek, labdába sem rúg mellettük. A szereplők a közös táncok során néha géppisztolyt ragadnak, valahogy úgy, mint Childish Gambino a This Is Americában (mely szám egyébként többször is elhangzik az előadásban): mintegy mellékesen, a szavakkal és a felszínnel párhuzamosan futó pszichés valóságban – de ez a motívum kevésbé tűnik előkészítettnek vagy beágyazottnak (főleg az előadás végén).

Mindez cseppet sem komorítja el az előadást, mely elsősorban mégiscsak a színészi csapatjátékról szól, és az elhülyéskedés öröméről, vagyis arról, hogy épp az elhülyéskedés, a felhőtlen együttlét közben születnek a legjobb poénok és megoldások. Így aztán a sztalkeresek Vízkeresztje tele van vicces – akár a színházi helyzetre utaló – gegekkel. Az összetartozás érzése is szépen kidomborodik az összjátékban, minek köszönhetően nehéz lenne kiemelni bárkit is, hiszen mindenkinek jutnak emlékezetes pillanatok. A mindenkori Vízkeresztek legnagyobb nyertesei színészileg persze mindig a komikus szál hordozói, azaz Böffen Tóbiás és bandája meg Malvolio: főleg Szabó Sebestyén László (Tóbiás) és Bordás Roland (Keszeg András). A Malvoliót játszó Gyöngyösi Zoltán pedig nemcsak a figura pökhendiségét tudja megmutatni, hanem görnyedt vállával, esőemberes gesztusaival magányát, gátlásosságból fakadó magába zártságát is.

Gyulai Shakespeare Fesztivál, július 9.

Neked ajánljuk