Egyre nehezebb felrajzolni a magyar színházi élet térképét az évenként kiosztott díjak alapján. Ennek az az egyik oka, hogy a magyarországi gyakorlatban – és ez nagyjából így van a mecénások által alapított díjak esetében is – általában a beérkezett és már többszörösen díjazott alkotókat, gyakran már lezárt teljesítményeket díjazzák újra és újra (kivéve persze a pályakezdők díjait, de az meg egy másik skatulya).
Ez alighanem rendjén is van, azonban el tudnék képzelni olyan világot, melyben még a művészeti középdíjak sem a kánont betonozzák tovább, hanem izgalmas, horizonttágító döntések hívják fel a figyelmet akár a mainstreamen kívül vagy a szakma határterületein létező, de fontos munkát végző alkotókra, szakemberekre. Az sem baj, ha vita van belőle, mint például amikor Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat kapott.
Ehhez persze az kéne, hogy az adott területet jól ismerő – és ami szintén fontos: nem összeférhetetlen – szakemberek döntsenek a díjat adományozók nevében a díjakról. Belőlük egy ilyen kis országban eleve nagyon kevés van, és úgy tűnik, ez a szempont egyre kevésbé érvényesül az állami kitüntetéseknél, ráadásul a színházi díjak esetében ettől függetlenül is megfigyelhető a devalválódás.
Már csak azért is, mert egyre többet osztanak ki belőlük: a Jászai Mari-díjból idén például tizenhatot. A díj keretszámai egyébként többször mozogtak az elmúlt évtizedben: 2012-ben még tizenhárman kapták meg, majd 2013-ban hétre csökkentették a díjazottak számát, igaz, az elismeréssel járó pénzjutalom jelentősen emelkedett. 2017-ben viszont újra megindult a növekedés: ekkor nyolcan kaptak Jászai-díjat, ez a szám idén nőtt a kétszeresére. Ami annak fényében is érdekes, hogy egyre jobban „megéri” megkapni a díjat: a 65 év feletti Jászai-díjasok ugyanis 2018-tól a Magyar Művészeti Akadémiához (MMA) is benyújthatnak pályázatot, amivel élethosszig tartó járadékot (jelenleg havi 121 ezer forintot) igényelhetnek.
A díjról döntő (pontosabban javaslatot tevő) bizottság összetétele is megváltozott az idők során. 2010 előtt az volt a fő szempont, hogy a kuratórium lehetőleg lefedje a színházi szakmát, így a tagok között voltak fővárosiak, vidékiek és határon túliak; igazgatók, rendezők, színészek, díszlet- és jelmeztervezők, sőt még kritikusok is. Azonban ahogy nőtt a pozícióhalmozó Vidnyánszky Attila hatalma, úgy lett egyre fontosabb, hogy az efféle bizottságok inkább politikailag legyenek kiegyensúlyozottak (és úgy szorultak ki a kritikusok). Így most a Magyar Színházi Társaság (MSZT), a Magyar Teátrumi Társaság (MTT), a MASZK Egyesület, az MMA és a minisztérium delegál tagokat a Jászai Mari-díj kuratóriumába. (2016-ban a minisztérium meglepő módon ugyan felkérte a Színházi Kritikusok Céhét, hogy jelöljenek egy tagot a bizottságba, de ez talán valami véletlen hiba lehetett. A kritikusok jelölték Csáki Juditot, ám a végleges eredményről végül „elfelejtették” értesíteni a céhet, aztán a céhelnök érdeklődésére egy darabig arra hivatkoztak, hogy a bizottság összetétele embargós.)
Nemzeti összetartozás
A bizottság összetételének megváltozásával a határon túliak egyértelműen „hátrányba” kerültek – pedig az Orbán-kormánynak nagyon is fontosak az ott élők szavazatai. Köllő Kata kolozsvári színikritikus minden március 15-én bosszankodik. „Készítettem egy kimutatásfélét Erdély vonatkozásában – nyilatkozta a Magyar Narancsnak –, rászánva majd’ két órát az életemből. Megjegyzem, semmiféle politikai indíttatású »bezzegezés« nem áll szándékomban, csak a konkrét adatokat ismertetem. Íme: 2003 és 2010 márciusa között, tehát nyolc év alatt összesen 12 erdélyi színházművészeti szakembert – 11 színészt és egy rendezőt – tüntettek ki Jászai Mari-díjjal, volt olyan év, amikor ketten is kaptak elismerést. Az első Orbán-kormány alatt 4 erdélyi színészt díjaztak, a második Orbán-kormánytól pedig a mostani, negyedikig szintén 4-et, tehát az eddigi, összesen tizenhárom évnyi nemzeti összetartozás jegyében 8 színészt ismert el szakmai díjjal a magyar kormány. A kimutatásomhoz hozzátartozik, hogy egyetlen Kossuth-díjas erdélyi színészünk/rendezőnk sincsen, van azonban három Érdemes Művészünk (adományozási év: 2002, 2011, 2012). Hozzáfűzöm, hogy esetleges erdélyi születésű, de nem Erdélyben tevékenykedő színészeket nem vettem számításba, érthető módon. Hát, ennyit érünk színművészet terén! De a zene- és képzőművészet terén sem rózsás a helyzet, sőt!”
Az idén az is borzolta a kedélyeket, hogy a minisztérium szinte teljesen átírta a bizottság döntését, azaz az általuk javasolt 32 névből (mindig kétszer annyi jelöltet ajánlanak, mint ahány megkaphatja a díjat) mindössze heten kerültek rá a végleges listára. A MSZT még rosszabb „hatásfokkal” zárt: jelöltjeik közül senki sem kapott díjat, ők nyílt levélben tiltakoztak: „A szakma ilyen mérvű semmibevétele még sosem fordult elő. Emlékszünk még Fekete György állásfoglalására, aki annak idején, a 90-es évek elején kiállt a kuratórium döntése mellett, és politikai nyomásra sem volt hajlandó azon változtatni. Most azt látjuk, hogy sem a szakmai szervezetek, sem a miniszter által felkért kuratóriumok véleménye nem számít, s nem tudjuk, ki az, aki végül is dönt a díjazottak személyéről. A Magyar Színházi Társaság elnöksége kellő szakmai garanciák híján megfontolja, hogy a jövőben részt vegyen-e egy ilyen, általa szakmailag nem befolyásolható folyamatban, amíg a Jászai Mari-díj és az összes művészeti középdíj eredeti céljának megfelelően vissza nem kapja régi rangját.”
Rászabva
A Blattner Géza-díj esetében is hasonló helyzet alakult ki. A kiemelkedő bábművészeti tevékenységért adományozható kitüntetésre négy alkotót jelölt a bizottság – egy sem kapta meg közülük. Bár idáig szándékosan csak az eljárás mikéntjére koncentráltunk, és nem vitattuk azt a kérdést, hogy kik és miért lettek díjazottak (hiszen fel sem merül bennem, hogy ne lennének közöttük sokan, akik méltók rá), most muszáj kitérnem az idei Blattner-díjas Galántai Csabával kapcsolatos kétségeimre. Hogy kicsoda ő? Hát ez az. Némi keresés után találtam egy általa szerkesztett bábművészeti antológiát. Az Országos Színháztörténeti Intézet adattára cikkeket, ezenkívül nyolc rendezését dobja ki, 1993-ból az elsőt, az elmúlt tizennyolc évre hármat. Viszont ő volt az is, aki már a Vidnyánszky-érában a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének igazgatója lett (a pályázatot rá szabva úgy írták ki, hogy a jelölt rendelkezzen jártassággal a bábművészet terén) – Galántai nem maradt sokáig, és finoman szólva nem alkotott maradandót ebben a pozícióban.
Keserű szájíz
A színházi szakma egy másik, szintén jelentősnek számító elismerése a Pécsi Országos Színházi Találkozóhoz kötődik. Itt természetesen nem életművek, hanem előadások – és rajtuk keresztül alkotók – kapják a díjakat. Persze már a program részének lenni is rangot jelent – bizonyos vélemények szerint nem is lenne szükség versenyre a beválogatás után, főleg, hogy még mindig nem dőlt el egyértelműen, mi a POSZT célja – szemle (milyen szempontból), legjobb előadások? De még csak nem is a díjazás intézményével vagy a döntéshozatal folyamatával kapcsolatban merülnek fel problémák. (Bár botrány volt itt is: 2015-ben a Magyar Teátrumi Társaság nem engedte, hogy Csáki Judit kerüljön a zsűribe, mire néhány társulat tiltakozásul kiszállt a versenyprogramból. Ez volt az az év is, amikor Vidnyánszky nemzetibeli rendezése, az Isten ostora összesen négy díjat zsebelt be – abban a kontextusban nehéz volt nem politikai döntésként értékelni a díjesőt.)
A gondot az jelenti, hogy a POSZT mint a szakma eseménye veszített sokat a rangjából. Hosszú évek óta okoz keserű szájízt, hogy a kiegyensúlyozottság iránti igény itt sem esztétikai, hanem inkább csak politikai értelemben érvényesül, ami egyúttal bizonyos területek teljes figyelmen kívül hagyását jelenti. Az idén ráadásul az MSZT kilépett a fesztivált tulajdonló kft.-ből arra hivatkozva, hogy nem tudja megfelelő módon gyakorolni tulajdonosi és ellenőrzési jogait. Ezzel nagyjából egy időben cikkek jelentek meg a POSZT-ot szervező cég gyanús ügyleteiről, míg végül az MSZT nyílt levélben kérte az MTT-t, hogy hozzanak létre közösen egy transzparensen működő fesztivált. Egyelőre még nem tudni, hogy komolyan vette-e bárki e kezdeményezést.
Költséges hobbi
Nem övezik botrányok a jóval kisebb nyilvánosságot kapó Hevesi Sándor Díjat és a Színházi Kritikusok Céhének díjait. Előbbit 1998-ban alapította a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja, az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a Fővárosi Önkormányzat, és olyan alkotók kaphatják, akik sokat tettek a magyar színházművészet nemzetközi el- és megismertetéséért. Az utóbbit szokás a legfüggetlenebb díjként emlegetni (ezzel Vidnyánszky persze vitatkozna), ugyanis a kritikusok egyéni szavazataiból számolják ki a végeredményt – a szavazólapok meg is szoktak jelenni a Színház folyóirat októberi számában.
A csaknem 40 éve kitalált szisztéma azonban a válság jeleit mutatja – pontosan úgy, ahogy a színikritikusság mint szakma is. Elvben csak azok a tagok szavazhatnak, akik az adott évadban minimum 90 új bemutatót néztek meg. Azonban ennek a számnak a teljesítése egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, lévén egyre kisebb az a felület, amelyen a kritikusok megnyilvánulhatnak. A legtöbbjüknek van valami más (jobban fizető) főállása, vagyis a kritikusság költséges hobbi, egyáltalán nem magától értetődő, hogy a kritikus nem fizet a jegyéért, vagy hogy megtérítik az útiköltségét. Így két éve a céh bevezette azt a szabályt, hogy azok is szavazhatnak (igaz, szavazatuk kisebb súllyal esik a latba), akik 90-nél kevesebb, de 50-nél több bemutatót láttak.
További probléma a szakma lefedettsége. Még a bűvös 90-et elérő céhtagok között is lehetnek olyanok, akik nem látnak elegendő gyermek- és ifjúsági, zenés-szórakoztató, független vagy vidéki előadást. (Hozzáteszem, számos kolléga a 90-nek a többszörösét nézi egy évben, ami a lefedettség tekintetében is nyilván sokat jelent.)
Úgy egyáltalán, bizonyos kategóriák léte is dilemmákat vet fel, ezek közül a legrégebbi az, hogy a függetlenekre külön szavazni pozitív diszkrimináció vagy megkülönböztető címke. (Erre a kérdésre Schilling Árpád egyértelműen felelt, amikor 2001-ben nem vette át az akkor alternatívnak nevezett kategória díját, 2012-ben pedig már el sem fogadta előadása jelölését a POSZT-ra.) És bár tény, hogy a kritikuscéh tömöríti azokat az embereket, akik tényleg a legtöbb előadást látják ma Magyarországon, még így is felvetődik a kérdés, hogy a szavazatok által kialakult összkép mennyire felel meg a színházi szakma térképének. Fontos-e, hogy a kőszínházakat bizonyítottan inspiráló függetlenek nagyobb súllyal szerepeljenek, vagy hogy egyáltalán felkerüljenek a térképre az egyre jelentősebb színházi nevelési társulatok, illetve a színház határterületein kísérletező vagy helyi közösségekben tevékenykedő formációk?
Ezek a kérdések már csak azért is érdekesek, mert teljesen mást jelent a „jó” egy mainstream kőszínházi, egy közösségi színházi vagy egy független produkció esetében.
Utóbbiaktól például sokkal inkább elvárjuk a progresszivitást, ami pedig gyakran szinte szembemegy a tökéletesre csiszoltsággal. Az alig egy éve a Színház folyóirat és a Trafó által alapított Halász Péter-díj épp ezen a téren tapogatózik: azokat az előadó-művészeti kezdeményezéseket szeretnék elismerni, „amelyek alkotói igyekeznek tágítani a színházcsinálás kereteit, s nem tekintik megváltoztathatatlan, kőbe vésett szabálynak azt, amit általában a színház fogalma alatt értünk. (…) Az alapítók által felkért kuratórium tehát nem a kimunkált, nem a rendezett, nem a jólfésült, nem a tökéletes, nem a letisztult, nem a »vitán felül álló« előadásokat keresi, hanem azokat, amelyek vitaképesek. Kényelmetlenek. Kellemetlenek. Kihívóak. Megosztóak. Amelyek kockáztatnak és dialógust kezdeményeznek.”
Érdekes fejlemény, hogy az első Halász Péter-díjat májusban egy olyan határon túli előadás – a kolozsvári Reactor produkciója – kapta meg, amely Magyarországon először csak augusztusban, a szegedi Thealteren volt látható. A 99,6%-ot kilenc, nagyon különböző hátterű, román és romániai magyar alkotó hozta létre. Az előadás a román–magyar együttélés kérdéseit vizsgálja személyes történeteken, (eltáncolt) mozdulatokon, különféle nyelvű (elénekelt) szövegeken keresztül, és már az alkotófolyamat során megnyilvánultak radikális gesztusok: demokratikus-horizontális módszerekkel, rendező nélkül született. Magyarországon ezt elég nehéz elképzelni.
(A szerző a Színházi Kritikusok Céhének és a Halász Péter-díj kuratóriumának tagja)
