A szereplők csak kerülgetik, végighúzzák rajta az ujjukat, vagy a gyermekkorukat felidézve bebújnak alá. És persze sokat beszélnek róla, ahogy a Trojka Színházi Társulás Cseresznyéskertjében is. Igaz, a zongora itt mégiscsak megszólal egyszer: jó nagyot döndül, amikor Lopahin részegen elvágódik és belekapaszkodik. Ánya pedig egyszer le is ül elé, ujjai könnyedén futnak végig a billentyűkön, de csak úgy tesz, mintha játszana, a zene hangszóróból szól.
Az eredeti darabban egyébként nincs zongora, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet körtermében, ahol az előadást meg lehet nézni, viszont van. Ráadásul egy Thék Endre gyártotta darab, amelyet Soós Attila bele is épít a rendezésébe.
A helyszín adottságai más szempontból is fontos szerepet játszanak. A kis térben a nézők két körben ülnek (a hátsó sorban magas bárszékeken, köszönet érte: ritka az ilyen figyelmesség), s a hatalmas üvegablakokon keresztül kilátni a kertbe, ahol az előadás elején még világos van és tavasz, és ahova ki-kirohangálnak a szereplők, friss fuvallatot engedve a nézőtérre. Az öreg Firsz mindig a kandalló elé telepszik, mintha a rég kialudt tűz mellett akarna felmelegedni. S a hely szellemisége, a (letűnt) színházi korok megőrzésére, archiválására tett kísérlet is bevonódik az előadásba, erről a múltról és jelenről szóló párbeszédbe.
Ez a Cseresznyéskert le van csupaszítva-egyszerűsítve. Így – és persze a Trojkára jellemző közvetlen, eszköztelen játékmódnak köszönhetően – a dráma szinte szó szerint karnyújtásnyira kerül a közönséghez. Például jóval kevesebb szereplő van, és őket is mindig ugyanazon a néven szólítják, így az átlagos néző sem vész el a szövevényes viszonyok és a különböző formátumban használt orosz nevek erdejében. Az előadás a lényegre szorítkozik – persze egy saját értelmezésnek megfelelőre –, de korántsem a rövidített kötelezők módján, hiszen a közvetlenségnek köszönhetően fel is erősíti a dráma hangulatait. A társulat egy korábbi munkájában, az Anna Karenina befejezetlen történetében is hasonló módszert alkalmazott: a regény sűrítése önmagában hatalmas dramaturgiai teljesítmény volt. A Cseresznyéskert nem ennyire bravúros, vannak benne vitatható szereplő-összevonások, amitől nehezen értelmezhetővé válnak bizonyos karakterek, például a Sarlotta Ivanovna alakjával beoltott Várja.
Ám egy másik bravúrt megismétel, sőt ha úgy tetszik, megtripláz az előadás: ez a kis, független, pénztelen társulat – és nyilván (Trofimovként is) szuggesztív vezetőjük, Soós Attila – ezúttal is meg tudott nyerni magának „celebeket”. Az Anna Kareninában Gryllus Dorka volt a főszereplő; jelenléte, játéka szépen belesimult az előadásba. A Cseresznyéskertben pedig ő játssza Ranyevszkaját, vagyis Ljubát az előző szerepéhez hasonló naiv természetességgel, ami jól működik, amikor karakterének infantilis oldala domborodik ki, de kevésbé megoldottak a kétségbeesés pillanatai. A látványt Lakatos Márk találta ki, jelmezei roppant találóan és úriasan extravagánsak-tolakodóak, az aranykeretes szemüvegek már-már bizarrul hatnak. Az öreg háziszolgát, Firszet pedig Kulka János játssza. Ez már a második szerepe ebben az évadban (a Dollár Papa Gyermekeinek Árvácskájában ő a néma Móricz). Jellemző, hogy agyvérzése után a sokkal merevebb struktúrák között működő kőszínházak nem találnak utat Kulkához, míg a függetlenek könnyedén. A Cseresznyéskert-rendezések általában nagy jelentőséget tulajdonítanak az öreg szolgának, a múlt itt felejtett darabkájának, de Firsz itt szinte főszereplő. Átcsoszog a színen, üldögél, káromkodik az orra alatt. Gondolataiból nem sok minden jut ki a külvilágba, de tudjuk, hogy benne rend van és fegyelem és határozott vélemény. Egyszer még pofon is vágja Lopahint, nekem is ég belé az arcom. Az utolsó jelenetben vele együtt a közönséget is ottfelejtik, és bezárják a házba. Szorongató, de nagyon színházi az a néhány pillanat, amit együtt töltünk a sötétben ücsörögve a zár kattanása után.
A társulatból elsősorban Bárnai Péter emelkedik ki, ennek oka a rendezői koncepció és az így létrejött dinamika lehet, vagy a többi színész kevésbé színes játéka. Bárnai játssza Lopahint, a meggazdagodott parasztfiút, aki végül megveszi a cseresznyéskertet az árverésen. Ez a fiú sebzett vadkan, mindig egy hajszál választja el attól, hogy rávesse magát Ljubára, akibe őrülten szerelmes. Faragatlanságát számos gesztussal rajzolja ki az előadás, és azt is, ahogy levegőnek nézik. Cipőben tipor a piknikplédre, rosszul ejti ki Brecht nevét, és miközben magyaráz, soha nem figyel rá senki.
A pénznek is jobban van szaga ebben az előadásban (amelynek alcíme egyébként „pénzes komédia tragikus napokról”), csak úgy röpködnek benne a számok és az üzleti tervek. A részegen eldőlő Lopahinba pedig nem nehéz belelátni azt az Oroszországot, amelyik elvezetett a mostanihoz. Ahol nincs zongoraszó.
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, április 7.
