Ehelyett – és talán nincs is ma ennél politikusabb tett Magyarországon – cselekvésre biztatja az embereket, elhiteti velünk, hogy tehetünk valamit. Akkor is, ha ez a valami nem dönti meg a rendszert és apróságnak tűnik – de ennek ellenére vagy épp ezért fontos. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a magyar állam ártatlan, dehogy.)
Pár éve még a Katona mutatott be nagyszínpadán a magyar egészségügy és a lét útvesztőiről szóló, abszurd humorú előadást: Anamnesis volt a címe, és Bodó Viktor rendezte. (Ja, hogy akkor még nem szűnt meg a Szputnyik, és Bodó is sokat dolgozott még Magyarországon?) Mára azonban úgy tűnik, ezek a nagy közéleti témák végleg ilyen kis terekbe szorulnak, jelen esetben az RS9 Színház lepedőnyi és katlanmeleg Vallai kertjébe. Az alkotók a (leendő) roma művészekkel dolgozó Független Színházhoz tartoznak; a bemutató apropója a III. Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál, amelyen korábban monodrámákat mutattak be, az idén pedig német–osztrák, cseh és román formációk kamaradarabjait láthatja a közönség (például szeptember 14-én és 15-én). Örömteli, hogy ilyen szépen izmosodik és egyre láthatóbb ez az egyedülálló fesztivál, és hogy a Független Színház az idén még a világ első roma drámakötetét is megjelentette.
Mindennek tükrében talán könnyebb értelmezni, amit Balogh Rodrigó, a társulat vezetője mondott a bemutató után: hogy a Selejtesek mint előadás „részeredmény”. Tevékenységük ugyanis sokkal szerteágazóbb, mint az előadásokat futószalagon gyártó színházaké, inkább műhelyként működnek, ahol a társadalmi párbeszédet, együttműködést és integrációt elősegítő tréningeket, képzéseket tartanak, oktatási segédanyagokat állítanak elő. A Selejtesek például egy egyéves ösztöndíjprogram keretében készült, a fiatal résztvevők heti 15 órában dolgoztak együtt az alkotókkal, s közben személyre szabott fejlesztést kaptak. Többé-kevésbé az ő élményeikből, mélyinterjúkból merítve hozta létre a szöveget a szerző, Balogh Rodrigó és a dramaturg, Illés Márton.
Mi történik, ha egy kórterembe zárunk egy hererákos, szélsőséges fiút, egy szívbeteg roma lányt, egy drogos lányt és egy roma ápolónőt (ami, ismerve az ellátás színvonalát, nem is hangzik pusztán fiktív agyszüleménynek)? Létező társadalmi szituációkat összesűrítő, konfliktusok láncreakcióját produkáló gócpont keletkezik, amiből nincs menekvés – kicsit olyan, mint az a helyzet, amelyet maga a Független Színház is megteremt újra és újra azáltal, hogy különböző hátterű fiatalokat hoz össze egy csapatba. Mivel le kell játszani minden játszmát, lelepleződnek az előítéletek, a szívbeteg roma lány például azért szidja habzó szájjal a drogost, mert el sem tudja képzelni, hogy valaki képes a saját testét rombolni: ő mindent megadna azért, hogy egészséges legyen. Az egészségügyet, és ezáltal az orvosokat és ápolókat pedig mindenki utálja, és Ágota nővér lesz az, aki saját lényével, sztorijaival árnyalja a képet. Ebben a kiélezett helyzetben azonban az előítélek mögött rejtőző félelmek, traumák is előjönnek, úgy is mondhatnánk, lakva ismerszik meg az ember: a megismerés mindig előrébb hozza a megértést.
A történet végén aztán az is kiderül, hogy a szereplők élete több szálon összefügg. Van ezekben a fordulatokban egy kis melodráma, és az egész darabon érződik a jól megcsináltság, a centizgető kiszámítottság, a korrektség. Vagyis jól kézben tartja az előadást a profizmus – ez is egy működő eljárás közösségi színházi előadások létrehozásakor (de itt azért egy kicsit másról van szó, hiszen a szereplők alapos színházi képzésben részesültek). Olyan is van, hogy az alkotók nagyobb teret hagynak a civilségnek, a lekerekítetlenségnek, az esetlegességnek, a karcosságnak – jó példa erre a fesztivál előző nap látott darabja, a So Kheren Amenca?! (Örök nyaralás?!), a berlini Maxim Gorki Theater stúdiója és a bécsi Romano Svato közös produkciója. Azonban ha az alkotók nem mondanak le a színháziasság szokványos kereteiről, az gyakran olyan előadásokat szül, amelyek nagyon erősen kidomborítják az amatőrséget, ahogy ez történt a So Kheren Amenca?! esetében is.
A Selejtesek viszont sajátos elegye a profizmusnak és az amatőrségnek – a szereplők nem profik, de jól látszik rajtuk a rengeteg befektetett munka, különösen az a magabiztosság, amit a képzés adott nekik. Az is fontos, hogy a „profizmus vasmarka” nem fojtja meg őket, hagyja a személyiségüket, humorukat érvényesülni a színpadon: amit látunk, az belőlük fakad. Balázs Barbara, Godó Irén, Godó Katalin és Kovács István akkor is hitelesen működik az előadásban, amikor hangsúlyaik megbicsaklanak, minden megnyilvánulásukból látszik, hogy azt érzik: jó helyen vannak. Ahogy mi is, amikor őket nézzük. És még happy end is van, ami csapattá, sőt cselekvő mozgalmárokká kovácsolja ezeket a nagyon különböző hátterű embereket.
Csak a magyar állam nincs sehol.
RS9 Színház, augusztus 25.
