Színház

Gócpont

Független Színház: Selejtesek

Színház

A Selejtesek úgy politikus előadás, hogy szó sem esik benne politikáról: úgy beszél a magyar egészségügyről, hogy nem tematizálja az állam felelősségét.

Ehelyett – és talán nincs is ma ennél politikusabb tett Magyarországon – cselekvésre biztatja az embereket, elhiteti velünk, hogy tehetünk valamit. Akkor is, ha ez a valami nem dönti meg a rendszert és apróságnak tűnik – de ennek ellenére vagy épp ezért fontos. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a magyar állam ártatlan, dehogy.)

Pár éve még a Katona mutatott be nagyszínpadán a magyar egészségügy és a lét útvesztőiről szóló, abszurd humorú előadást: Anamnesis volt a címe, és Bodó Viktor rendezte. (Ja, hogy akkor még nem szűnt meg a Szputnyik, és Bodó is sokat dolgozott még Magyarországon?) Mára azonban úgy tűnik, ezek a nagy közéleti témák végleg ilyen kis terekbe szorulnak, jelen esetben az RS9 Színház lepedőnyi és katlanmeleg Vallai kertjébe. Az alkotók a (leendő) roma művészekkel dolgozó Független Színházhoz tartoznak; a bemutató apropója a III. Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál, amelyen korábban monodrámákat mutattak be, az idén pedig német–osztrák, cseh és román formációk kamaradarabjait láthatja a közönség (például szeptember 14-én és 15-én). Örömteli, hogy ilyen szépen izmosodik és egyre láthatóbb ez az egyedülálló fesztivál, és hogy a Független Színház az idén még a világ első roma drámakötetét is megjelentette.

Mindennek tükrében talán könnyebb értelmezni, amit Balogh Rodrigó, a társulat vezetője mondott a bemutató után: hogy a Selejtesek mint előadás „részeredmény”. Tevékenységük ugyanis sokkal szerteágazóbb, mint az előadásokat futószalagon gyártó színházaké, inkább műhelyként működnek, ahol a társadalmi párbeszédet, együttműködést és integrációt elősegítő tréningeket, képzéseket tartanak, oktatási segédanyagokat állítanak elő. A Selejtesek például egy egyéves ösztöndíjprogram keretében készült, a fiatal résztvevők heti 15 órában dolgoztak együtt az alkotókkal, s közben személyre szabott fejlesztést kaptak. Többé-kevésbé az ő élményeikből, mélyinterjúkból merítve hozta létre a szöveget a szerző, Balogh Rodrigó és a dramaturg, Illés Márton.

Mi történik, ha egy kórterembe zárunk egy hererákos, szélsőséges fiút, egy szívbeteg roma lányt, egy drogos lányt és egy roma ápolónőt (ami, ismerve az ellátás színvonalát, nem is hangzik pusztán fiktív agyszüleménynek)? Létező társadalmi szituációkat összesűrítő, konfliktusok láncreakcióját produkáló gócpont keletkezik, amiből nincs menekvés – kicsit olyan, mint az a helyzet, amelyet maga a Független Színház is megteremt újra és újra azáltal, hogy különböző hátterű fiatalokat hoz össze egy csapatba. Mivel le kell játszani minden játszmát, lelepleződnek az előítéletek, a szívbeteg roma lány például azért szidja habzó szájjal a drogost, mert el sem tudja képzelni, hogy valaki képes a saját testét rombolni: ő mindent megadna azért, hogy egészséges legyen. Az egészségügyet, és ezáltal az orvosokat és ápolókat pedig mindenki utálja, és Ágota nővér lesz az, aki saját lényével, sztorijaival árnyalja a képet. Ebben a kiélezett helyzetben azonban az előítélek mögött rejtőző félelmek, traumák is előjönnek, úgy is mondhatnánk, lakva ismerszik meg az ember: a megismerés mindig előrébb hozza a megértést.

A történet végén aztán az is kiderül, hogy a szereplők élete több szálon összefügg. Van ezekben a fordulatokban egy kis melodráma, és az egész darabon érződik a jól megcsináltság, a centizgető kiszámítottság, a korrektség. Vagyis jól kézben tartja az előadást a profizmus – ez is egy működő eljárás közösségi színházi előadások létrehozásakor (de itt azért egy kicsit másról van szó, hiszen a szereplők alapos színházi képzésben részesültek). Olyan is van, hogy az alkotók nagyobb teret hagynak a civilségnek, a lekerekítetlenségnek, az esetlegességnek, a karcosságnak – jó példa erre a fesztivál előző nap látott darabja, a So Kheren Amenca?! (Örök nyaralás?!), a berlini Maxim Gorki Theater stúdiója és a bécsi Romano Svato közös produkciója. Azonban ha az alkotók nem mondanak le a színháziasság szokványos kereteiről, az gyakran olyan előadásokat szül, amelyek nagyon erősen kidomborítják az amatőrséget, ahogy ez történt a So Kheren Amenca?! esetében is.

A Selejtesek viszont sajátos elegye a profizmusnak és az amatőrségnek – a szereplők nem profik, de jól látszik rajtuk a rengeteg befektetett munka, különösen az a magabiztosság, amit a képzés adott nekik. Az is fontos, hogy a „profizmus vasmarka” nem fojtja meg őket, hagyja a személyiségüket, humorukat érvényesülni a színpadon: amit látunk, az belőlük fakad. Balázs Barbara, Godó Irén, Godó Katalin és Kovács István akkor is hitelesen működik az előadásban, amikor hangsúlyaik megbicsaklanak, minden megnyilvánulásukból látszik, hogy azt érzik: jó helyen vannak. Ahogy mi is, amikor őket nézzük. És még happy end is van, ami csapattá, sőt cselekvő mozgalmárokká kovácsolja ezeket a nagyon különböző hátterű embereket.

Csak a magyar állam nincs sehol.

RS9 Színház, augusztus 25.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.