Abban szinte biztos voltam, hogy Horváth Csaba Szkénében látható rendezésében nem fogják ellepni könyvek a színpadot, annak ellenére sem, hogy a társulat előadásai gyakran épülnek sokrétűen használható és vizuálisan is izgalmas kellékekre (A nagy füzetben zöldségek trancsírozódnak, a Patkányokban használtruha-bálák állnak halomban, a Vaterlandban zörögnek a marhalapockacsontok).
A Káprázathoz megtalált eszközben minden megvan, ami miatt a fizikai színházat csodálhatjuk: az egész előadást végigkísérő gólyalábaknak – pontosabban a rajtuk egyensúlyozó színészeknek – köszönhetően vizualitás és mozgás elválaszthatatlan egységet alkot, és persze a regény világától sem idegen ez a falábakon billegő őrület. A Káprázat szereplői mindannyian saját fantazmagóriáikkal vannak elfoglalva, kizárólag monomániájukon keresztül képesek szemlélni a világot és a másikat, ami tragikomikus félreértésekhez vezet, vagyis elképesztő színességgel tárul fel az emberi sekélyesség.
A végtaghosszabbító protézisekkel a szereplők fél méterrel a föld felett lebegnek-döcögnek, nevetséges óriásokként sosem állnak szilárdan a talajon. Zombikra, robotokra emlékeztető, szaggatott mozgással szelik át meg át a teret, mintha saját makacs akaratuk mozgatná őket kívülről. Máskor, ritkán, könnyedek és kecsesek. Rengeteg árnyalat, értelmezésbeli finomság és geg születik a gólyalábaknak köszönhetően: óriási változatosságot mutatnak a földre hullások-omlások, a féllábúság pedig jelentheti Fischerke, a púpos törpe (Fehér László) vergődését, de a macsó bútorbolti segéd (Horkay Barnabás) magakelletését is. Egyetlen hátrány, hogy a jelenetek olykor cirkuszi látványosságba csapnak át, ilyenkor a kunsztokat csodáljuk, ami elvonja figyelmünket az előadás és a cselekmény értelmezésétől, ami amúgy sem könnyű feladat. (Igaz, a regény is értelmezhető cirkuszi porondként, melyen az emberi korlátoltság egzotikusan érdekes rémségekként mutatkozik meg.)
Bár alig páran (Andrássy Máté, Fehér László, Pallag Márton, Horkay Barnabás, Kotormán Ábel, Szilágyi Ágota és Widder Kristóf) alkotják, a tömeg végig nagyon tömbszerű és – alighanem Benedek Mari jelmezeinek köszönhetően is – csürheszerű, akkor is, amikor katonás egyformaság irányítja a mozdulatokat, és akkor is, amikor a színészek könyvekként szenderegnek a polcon. Az egyik legizgalmasabb és legkomikusabb jelenetben épp könyvhadseregként, vesztüket sejtve támadnak a házvezetőnőből a ház asszonyává avanzsáló Theresére (Földeáki Nóra), aki rezzenéstelen közömbösséggel veri vissza támadásukat – Kien professzor (Nagy Norbert) is ekkor jön rá, mekkorát tévedett, amikor feleségül kérte a nőt. Az előadás előrehaladtával egyre többször oszlik fel ez a tömeg, és idővel a könyveket sem a színészek játsszák, hanem tucatnyi kitaposott cipő jelképezi azokat. Ennek a „következetlenségnek” az az egyik, praktikus oka, hogy amikor a regény cselekménye átlép a könyvtárszobákból a nagyvilágba, a színészeknek is lesznek más feladataik.
A tömeg egyébként nemcsak a dekadens csürhe, hanem a kar szerepét is betölti: időnként narrátorként fordul a közönséghez, máskor a szereplők gondolatait vetíti ki.
A Forte előadásaiban mindig fontos szerepe van a zeneiségnek, és Horváth Csaba itt is folytatja a Patkányokban megkezdett kísérletezést az énekkel és az énekbeszéddel. A Káprázat zenei motívumrendszere nagyon gazdag, az opera pátoszától ível a musicales hangulatfestésen át a brechti songokig. Therese például a Bújj, bújj, zöld ágat énekli folyton, mintegy öntudatlanul felfedve naivitását és szexuális vágyait. Míg Grósz Zsuzsanna állandó zongorakíséretet biztosít, a színészek – a gólyalábak miatt olykor a legkifacsartabb pózokban – is megszólaltatnak különböző hangszereket: csellót, játék zongorát, harmonikát.
Az előadás nem csak Kien alakját tolja előtérbe, egy-egy kulcsjelenetnek és remek színészi teljesítménynek köszönhetően nagy súlyt kap Fischerke és Therese is. Az előbbinek álomszerű jelenetben valósulnak meg legmerészebb vágyai: a törpéből sakkvilágbajnok lesz Amerikában, és az egész világ a lába előtt hever – a mesterségesen felfújt, felnagyított énkép pont a kicsinyességről rántja le a leplet. Thereséről jóval kevesebb részlet, árnyalat derül ki, mint a könyvben, ezáltal viszont sokkal archetipikusabb alakká válik: ez a nő a közömbösség áldozata, kőegyszerűsége a férfiak érzéketlenségének köszönhető. A négy gólyalábon, hatalmas pókként közlekedő, nőverő gondnok brutalitása mellett a látszólag finomabb eszközöket alkalmazó, de verbálisan legalább annyira kegyetlen Kien durvasága is kirajzolódik.
A másik meg nem értése nem marad következmények nélkül, mindenhol orkánszerű pusztítást végez, és végül önmegsemmisítésbe torkollik: Kien felgyújtja könyvtárát.
Szkéné Színház, május 6.
