Tavaszi programajánló - Színház

Van Tibi csoki és Túró Rudi

Fejes Endre–Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0

Színház

Egy család történetének száz éve száznyolcvan percben – átlagosan 108 másodperc évenként – vagány és tiszteletre méltó vállalás, ahogy a gesztus is, amely a Rozsdatemetőt a jelennel összeérő kiindulópontnak, előzménynek tekinti, s így lényegében megkísérli rehabilitálni a megjelenésekor elképesztő sikereket elérő regényt. Persze mint minden ilyen nagy ívű, grandiózus vállalkozás, a Katona előadása is hordoz magában csapdákat.

A Rozsdatemető 2.0 első felvonása Fejes Endre regényének színpadi adaptációja, ennek szövegét Tasnádi István írta. Ő a szerzője a második résznek is, amelyben a Hábetler család története folytatódik napjainkig, vagyis a közelmúlt történelmének is tanúi leszünk „alulnézetből”, miközben a Jánosok, Gizellák, Hajnalkák, Máriák helyét átveszik a Kriszták, Nimródok, Orsik és Norbik. Azonban a nagy időtávlat miatt könnyen lehet az az érzésünk, hogy csak mézesmadzagjelleggel kerülnek elő ezek a fontos témák: a homlokomra csapva gondolkodom azon, hogyan lehetséges, hogy a színházak eddig alig-alig foglalkoztak a hitelválsággal vagy az őszödi beszéddel, amely egyébként, ahogy itt is, családokat szakított szét? Hábetlerék életébe persze nem csak a politika rondított bele, a családi összetartáshoz szó szerint foggal-körömmel ragaszkodó Pék Mária halála után már sokkal nehezebb összetrombitálni a pereputtyot egy kis rántotthalazásra.

Mindenesetre – a tablószerűség és a közhelyesség ellenére – Tasnádi szövege fontos lépést tesz a közelmúlt feldolgozása és jelen megértése felé.

Fontos különbség a regényhez képest, hogy az előadásban végig ifj. Hábetler János a narrátor, míg a könyvben egy elbeszélő adja át a Jani által mondottakat, akinek saját nézőpontja és véleménye nehezen érhető tetten a szenvtelenül megfogalmazott szövegben – vagy­is az első pár oldalt leszámítva épp ebben a szenvtelenségben, az ismétlődések sajátos ritmusában és a mondatszerkezetekben van csak jelen. Viszont nem szervezi a színpadi eseményeket, nem hat ki az előadás egészére ifj. Hábetler nézőpontja, a két felvonás például markánsan különbözik egymástól. Az első jobban át van stilizálva; a balladisztikusabbnak és a – szörnyű bűnök ellenére is – patinásabbnak, jelentősebbnek ható történetek szereplői mintha eleve megsárgult fényképekről lépnének elő. A második felvonás ezzel szemben beúszik az egymásra kacsintós nosztalgia habjai közé: a közös emlékek felidézése által kiváltott öröm ugyan közösséggé boronálja a közönséget, de ez kissé útjában áll a(z ön)reflexiónak. (Ami nem biztos, hogy baj, de bevallom, titkon azt reméltem, az előadás épp ezen az időszemléleten fog túllépni.)

A díszlet főleg az első felvonáshoz illeszkedik: annyira kortalan és minimalista, hogy szinte légüres tér. A tárgyak, kellékek többsége is csak funkciója, praktikussága miatt van jelen, köztük leghangsúlyosabb a láncokon lógó asztal, a családi élet origója. A színpad hátsó falán rés nyitható, ezen jön be ifj. Hábetler, amikor a hadifogságból tér haza, ide távozik Pék Mária. A jelmezek szinte egyenruhává stilizálják a prolis egyszerűséget: sok fekete, egy kis fehér, ormótlan cipők. Ahányszor gyerek születik, az anya ruháskosarat csap a hóna alá: az ismétlődésekben banalitássá fokozódik le az élet csodája. Az ilyen motívumokból kevesebb van a második felvonásban, míg a korjelző kellékek, reáliák jelentősége nagyobb: a szereplők egy induló néhány taktusának erejéig egytől egyig úttörő-egyenruhában jelennek meg; a nyolcvanas évek bénasága, suhogós dzsoggingok árasztják el a színpadot; van Tibi csoki és Túró Rudi, és valamiért vetítés is egyetlen jelenetben a tévészékház ostromáról. Az utolsó, a jelenlegi kurzus történelemíráshoz, -hamisításhoz való hozzáállásáról szóló jelenet izgalmas, de valahogy nem az i-re, nem az előadás egészére teszi fel a pontot – igaz, egy ilyen családtörténet talán nem is nagyon tud kifutni mindent elsöprő csattanóra. A Rozsdatemető 2.0 olyan produkció, amelyben az egész sokkal érdekesebb és súlyosabb, mint a részletek.

Szép színházi pillanatokat köszönhetünk a nagy szerepekben brillírozó nagy színészeknek: a Pék Máriát és id. Hábetler Jánost játszó Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán és a társulat többi tagja is remek. Vizi Dávid a legjobb értelemben vett meglepetés: a színész tavaly végzett az SZFE-n, ebben az évadban szerződött a Katonához, és egy pillanatig sem görnyed meg az előadás talán legfontosabb szerepének terhe alatt. Hiszen ő az, aki, amennyire tőle telik, átveszi Pék Mária családban betöltött szerepét, ő a „leghitelesebb” – és meg is nyilatkozó – tanú. Vizi rendkívül plasztikusan formálja meg azt az egy tömbből álló valóságot, ami egy olyan ember lényének lényege, aki úgy éli le az egész életét, mintha végig beleszorult volna valami.

A Rozsdatemető 2.0-t egyébként beválogatták a POSZT-ra is. Abba a versenyprogramba, amelynek válogatói idén egyetlen független produkciót sem tartottak arra érdemesnek, hogy részt vegyen a legjobb előadások szemléjén.

Katona József Színház, március 9.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.