Tavaszi programajánló - Színház

Van Tibi csoki és Túró Rudi

Fejes Endre–Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0

Színház

Egy család történetének száz éve száznyolcvan percben – átlagosan 108 másodperc évenként – vagány és tiszteletre méltó vállalás, ahogy a gesztus is, amely a Rozsdatemetőt a jelennel összeérő kiindulópontnak, előzménynek tekinti, s így lényegében megkísérli rehabilitálni a megjelenésekor elképesztő sikereket elérő regényt. Persze mint minden ilyen nagy ívű, grandiózus vállalkozás, a Katona előadása is hordoz magában csapdákat.

A Rozsdatemető 2.0 első felvonása Fejes Endre regényének színpadi adaptációja, ennek szövegét Tasnádi István írta. Ő a szerzője a második résznek is, amelyben a Hábetler család története folytatódik napjainkig, vagyis a közelmúlt történelmének is tanúi leszünk „alulnézetből”, miközben a Jánosok, Gizellák, Hajnalkák, Máriák helyét átveszik a Kriszták, Nimródok, Orsik és Norbik. Azonban a nagy időtávlat miatt könnyen lehet az az érzésünk, hogy csak mézesmadzagjelleggel kerülnek elő ezek a fontos témák: a homlokomra csapva gondolkodom azon, hogyan lehetséges, hogy a színházak eddig alig-alig foglalkoztak a hitelválsággal vagy az őszödi beszéddel, amely egyébként, ahogy itt is, családokat szakított szét? Hábetlerék életébe persze nem csak a politika rondított bele, a családi összetartáshoz szó szerint foggal-körömmel ragaszkodó Pék Mária halála után már sokkal nehezebb összetrombitálni a pereputtyot egy kis rántotthalazásra.

Mindenesetre – a tablószerűség és a közhelyesség ellenére – Tasnádi szövege fontos lépést tesz a közelmúlt feldolgozása és jelen megértése felé.

Fontos különbség a regényhez képest, hogy az előadásban végig ifj. Hábetler János a narrátor, míg a könyvben egy elbeszélő adja át a Jani által mondottakat, akinek saját nézőpontja és véleménye nehezen érhető tetten a szenvtelenül megfogalmazott szövegben – vagy­is az első pár oldalt leszámítva épp ebben a szenvtelenségben, az ismétlődések sajátos ritmusában és a mondatszerkezetekben van csak jelen. Viszont nem szervezi a színpadi eseményeket, nem hat ki az előadás egészére ifj. Hábetler nézőpontja, a két felvonás például markánsan különbözik egymástól. Az első jobban át van stilizálva; a balladisztikusabbnak és a – szörnyű bűnök ellenére is – patinásabbnak, jelentősebbnek ható történetek szereplői mintha eleve megsárgult fényképekről lépnének elő. A második felvonás ezzel szemben beúszik az egymásra kacsintós nosztalgia habjai közé: a közös emlékek felidézése által kiváltott öröm ugyan közösséggé boronálja a közönséget, de ez kissé útjában áll a(z ön)reflexiónak. (Ami nem biztos, hogy baj, de bevallom, titkon azt reméltem, az előadás épp ezen az időszemléleten fog túllépni.)

A díszlet főleg az első felvonáshoz illeszkedik: annyira kortalan és minimalista, hogy szinte légüres tér. A tárgyak, kellékek többsége is csak funkciója, praktikussága miatt van jelen, köztük leghangsúlyosabb a láncokon lógó asztal, a családi élet origója. A színpad hátsó falán rés nyitható, ezen jön be ifj. Hábetler, amikor a hadifogságból tér haza, ide távozik Pék Mária. A jelmezek szinte egyenruhává stilizálják a prolis egyszerűséget: sok fekete, egy kis fehér, ormótlan cipők. Ahányszor gyerek születik, az anya ruháskosarat csap a hóna alá: az ismétlődésekben banalitássá fokozódik le az élet csodája. Az ilyen motívumokból kevesebb van a második felvonásban, míg a korjelző kellékek, reáliák jelentősége nagyobb: a szereplők egy induló néhány taktusának erejéig egytől egyig úttörő-egyenruhában jelennek meg; a nyolcvanas évek bénasága, suhogós dzsoggingok árasztják el a színpadot; van Tibi csoki és Túró Rudi, és valamiért vetítés is egyetlen jelenetben a tévészékház ostromáról. Az utolsó, a jelenlegi kurzus történelemíráshoz, -hamisításhoz való hozzáállásáról szóló jelenet izgalmas, de valahogy nem az i-re, nem az előadás egészére teszi fel a pontot – igaz, egy ilyen családtörténet talán nem is nagyon tud kifutni mindent elsöprő csattanóra. A Rozsdatemető 2.0 olyan produkció, amelyben az egész sokkal érdekesebb és súlyosabb, mint a részletek.

Szép színházi pillanatokat köszönhetünk a nagy szerepekben brillírozó nagy színészeknek: a Pék Máriát és id. Hábetler Jánost játszó Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán és a társulat többi tagja is remek. Vizi Dávid a legjobb értelemben vett meglepetés: a színész tavaly végzett az SZFE-n, ebben az évadban szerződött a Katonához, és egy pillanatig sem görnyed meg az előadás talán legfontosabb szerepének terhe alatt. Hiszen ő az, aki, amennyire tőle telik, átveszi Pék Mária családban betöltött szerepét, ő a „leghitelesebb” – és meg is nyilatkozó – tanú. Vizi rendkívül plasztikusan formálja meg azt az egy tömbből álló valóságot, ami egy olyan ember lényének lényege, aki úgy éli le az egész életét, mintha végig beleszorult volna valami.

A Rozsdatemető 2.0-t egyébként beválogatták a POSZT-ra is. Abba a versenyprogramba, amelynek válogatói idén egyetlen független produkciót sem tartottak arra érdemesnek, hogy részt vegyen a legjobb előadások szemléjén.

Katona József Színház, március 9.

Neked ajánljuk

Kommunális hulladékkal fűti a Duna Aréna létesítményeit a Budapesti Közművek a vizes VB alatt

  • Fizetett tartalom

A Budapesti Közművek keretén belül működő FŐTÁV Távhőszolgáltatási Divízió 2017 óta látja el távfűtéssel a Duna Arénát. A hőenergiát jelenleg a Budapesti Közművek tulajdonában lévő Fővárosi Hulladékhasznosító Mű állítja elő. Az erőmű az éves nagykarbantartás után múlt héten újra üzembe állt, - így a medencék megfelelő hőmérséklete és a használati melegvíz folyamatosan biztosított a FINA Világbajnokság gördülékeny lebonyolításához, valamint a magyar sikerekhez.