A tűznyelők

A Tűznyelők is csak arról szól, mint sok-sok színházi produkció: hogy mennyire nehéz élni. Közelebbről: hogy mennyire szűk hellyé tud válni a szorongásoktól és manipulációtól fojtogatott világ és család. A szöveg a Kárpáti Péter-féle módszerrel készült (igen, Kárpátinak módszere van): a végzős osztályba járó zenés színészek improvizációján alapszik. (De nem ám kajla, mozaikszerű a szerkezet! A darab nagyon is feszes, összetartó, akár kötetbe is illene.) S mint ilyen, nagyon keresetlen és őszinte: a nézőnek az lehet az érzése, hogy kedves ismerőseivé válnak ezek a hallgatók, akik talán hordják is azokat a köpönyegeket, amelyeket a szerepeik – és ők maguk – kiszabtak.

Az is biztos, hogy jól ismerik a darabban felvetett helyzeteket: albérlet a felnőttkor küszöbén, a függetlenedés első szárnypróbálgatásai, amikor az ember a látogatóba érkező anyjának avokádókrémet csinál, vagy meg akarja menteni a menthetetlen haverját. Mindannyian nyeltünk már félre, amikor közelebbi-távolabbi rokonaink kifejtették nézeteiket a világról, a Tűznyelőkben pedig tekintélyes adag van mindenféle (összeesküvés-) elméletből a laposföldtől kezdve a világvégeváráson át Jehova tanúiig. Csak mintha valami bolond óra lenne, amiben mindenki úgy nyilvánul meg, hogy a másik megrökönyödjön, vagy legalábbis fáradtan dörzsölje a homlokát – és így nézőként nem arra gondolunk, hogy milyen butuskák a laposföldhívők, hanem arra, hogy vajon mely mániáinkat mely szorongásaink táplálják. A közvetlenséget az is okozza, hogy a helyszín cseppet sem színházias: az Ódry Színpad Klubjában mintha csak véletlenül lenne összetolva az a nézőtérül szolgáló néhány szék és iskolai pad. A lakásbelsőket pedig vetített képek jelenítik meg, jópofa ütemezéssel.

Az előadás a résztvevők közös éneklésével zárul, amiben viszont annyi öröm van, hogy szinte elsodor mindent, ami korábban történt. Így azért mégis csak könnyebb kicsit. Élni is.

Ódry Színpad, Klub, június 15.