Színház

A tűznyelők

Színház

A Tűznyelők is csak arról szól, mint sok-sok színházi produkció: hogy mennyire nehéz élni.

A Tűznyelők is csak arról szól, mint sok-sok színházi produkció: hogy mennyire nehéz élni. Közelebbről: hogy mennyire szűk hellyé tud válni a szorongásoktól és manipulációtól fojtogatott világ és család. A szöveg a Kárpáti Péter-féle módszerrel készült (igen, Kárpátinak módszere van): a végzős osztályba járó zenés színészek improvizációján alapszik. (De nem ám kajla, mozaikszerű a szerkezet! A darab nagyon is feszes, összetartó, akár kötetbe is illene.) S mint ilyen, nagyon keresetlen és őszinte: a nézőnek az lehet az érzése, hogy kedves ismerőseivé válnak ezek a hallgatók, akik talán hordják is azokat a köpönyegeket, amelyeket a szerepeik – és ők maguk – kiszabtak.

Az is biztos, hogy jól ismerik a darabban felvetett helyzeteket: albérlet a felnőttkor küszöbén, a függetlenedés első szárnypróbálgatásai, amikor az ember a látogatóba érkező anyjának avokádókrémet csinál, vagy meg akarja menteni a menthetetlen haverját. Mindannyian nyeltünk már félre, amikor közelebbi-távolabbi rokonaink kifejtették nézeteiket a világról, a Tűznyelőkben pedig tekintélyes adag van mindenféle (összeesküvés-) elméletből a laposföldtől kezdve a világvégeváráson át Jehova tanúiig. Csak mintha valami bolond óra lenne, amiben mindenki úgy nyilvánul meg, hogy a másik megrökönyödjön, vagy legalábbis fáradtan dörzsölje a homlokát – és így nézőként nem arra gondolunk, hogy milyen butuskák a laposföldhívők, hanem arra, hogy vajon mely mániáinkat mely szorongásaink táplálják. A közvetlenséget az is okozza, hogy a helyszín cseppet sem színházias: az Ódry Színpad Klubjában mintha csak véletlenül lenne összetolva az a nézőtérül szolgáló néhány szék és iskolai pad. A lakásbelsőket pedig vetített képek jelenítik meg, jópofa ütemezéssel.

Az előadás a résztvevők közös éneklésével zárul, amiben viszont annyi öröm van, hogy szinte elsodor mindent, ami korábban történt. Így azért mégis csak könnyebb kicsit. Élni is.

Ódry Színpad, Klub, június 15.


Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.